A Sounds Of The Universe sajnos kissé félresikerült lemez lett, és nem a retrós űr hangok miatt, hanem a közepes vagy gyenge dallamok, és a dalok túlzott könnyedsége miatt. A tipikus depeses sötétség és melankólia szinte teljesen hiányzott az albumból, ami által pont a DM védjegye veszett el. Igazán kiemelkedő dal pedig nem is nagyon volt rajta. Már ebből a szempontból is jobban sikerült az ismét Ben Hillier segítségével készült Delta Machine, mert a dalok végre ismét sötétek és borzongatóak, bizarrak és kísérletezőek, ahogy annak egy DM albumon lennie kell. Martin pedig olyanokat mondott a lemezmegjelenés előtt, hogy hangulatában leginkább a Violator-re és a Songs Of Faith And Devotion-re fog hasonlítani az új anyag. Az ilyen állításokból általában semmi sem szokott valóra válni, de most mégsem így van. Például rögtön kapunk három dalt is, amiben a Songs... blues-os hangzása köszön vissza (Heaven, Slow, Goodbye), az elektronika vagy a hangulat pedig helyenként valóban eszünkbe juttathatja a Violator-t (Welcome To My World, Soothe My Soul, All That's Mine), de akár még Music For The Masses-t is. Az album cím, a Delta Machine a blues egyik legrégebbi stílusára, a delta blues-ra utal, így egyszerre mutatja a lemez gépiességét és blues-os beütését is.A nyitószám lassan és szépen építkezik, mély ütemekkel, majd vonósokkal teljesedik ki úgy másfél perc környékén, hogy az utóbbi tizenöt év legemlékezetesebb nyitányát kapjuk. Aztán a már hónapok óta ismert Angel-el átcsapunk vad electroclash-be, aminek öblös, rockos vokálja megint csak eszünkbe juttathatja a Songs... lemezt, konkrétan a I Feel You-t, de a The Dead Of Night is beugorhat róla. Ezután az első kislemezdal, a blues-os Heaven következik, ami alatt megpihenhetünk kicsit, amire az Angel döngölése után szükség is van, hogy aztán újult erővel koncentrálhassunk Dave egyik remekbe szabott dalára, az electrós Secret To The End-re, mely a lemez egyik legerősebb szerzeménye. Szokás szerint még két dalt hozott magával Gahan, ezúttal Kurt Uenala segítségével, a retrós, Lilian-es, szomorkás szinti-pop Broken-t, mely nyilván slágernek van szánva, és a szigorú, csattogó ütemű Should Be Higher-t, mely a Secret To The End-hez hasonlóan ugyancsak csúcsdal. Az énekes most hozta magával az eddigi legerősebb dalait, melyekben az énekteljesítménye is kimagasló. Ami pedig még a csúcsdalokat illeti, közülük is az Alone a legkimagaslóbb, mely a lemez leglúdbőröztetőbb darabja, ami már-már egy mini electro-opera. Katartikus!
Martin ismét elővette kísérletező kedvét az Exciter óta, és megírta a minimál-techno-s My Little Universe-t, mely effektjeiben és címében ugyan a Sounds Of The Universe-t idézi, de annál viszont jóval bátrabb. Ami pedig szintén technicista, viszont nem minimál, az a második kislemeznek választott Soothe My Soul, mely a Personal Jesus testvére, mind ütemében, mind gitárjaiban - ez pedig egy Violator-kapcsolódási pont. Kísérletezős még és elég minimál az electro-punk Soft Touch / Raw Nerve is, ami egy igazán jól sikerült, izgalmas dal, csak azt sajnálhatjuk, hogy a gitár nem kap hangsúlyosabb szerepet benne.
Martin-lassút ezúttal is kapunk természetesen, de sajnos az ábrándos The Child Inside egyike Martin leggyengébb dalainak, mert egyszerűen unalmas, ráadásul még nagyon erősen koppintja is a Damaged People alapját, így még eredetinek, újszerűnek se mondható. A bónusz lemezre került másik Martin-dal, az Always jóval különlegesebb darab, de összességében az se sikerült túl jól, mert túlzottan széttartó és az énekdallam se megkapó, a vonósok viszont hangulatossá teszik a dalt. Valaha pedig Martin dalai jelentették a DM-lemezek gyöngyszemeit, de a Sounds Of The Universe óta már nem így van sajnos, mert azon és bónusz lemezén már eléggé közepes / félresikerült dalok szerepeltek Martin énekével.
A Heaven mellett még két blues dal található, jobban mondva electro-blues. Az Slow leginkább az Ultra éra hangulatát idézi meg énektémájával, onnan is főleg az Only When I Loose Myself-et, a Goodbye pedig kellően elborult lezárást biztosít az albumnak, főleg zajos végével. Előbbi dalt simán el lehetne képzelni Lynch Twin Peaks-ébe.
A deluxe kiadás tartalmaz egy bónusz lemezt négy plusz dallal, amellett, hogy szép könyv-tokba van csomagolva, tele hangulatos lápvidékes, blues témájú fotóval. A már említett Always mellett szerepel még két Dave által írt dal, melyből az egyik telitalálat, az electrós All That's Mine, a másik lassú darab viszont közepes (Long Time Lie), ahogy a Martin-nal közösen írt Happens All The Time is. Ez a bónusz korong tehát most nem tesz hozzá sokat az albumhoz, mint annak idején a Sounds Of The Universe bónusz lemeze.
A Depeche Mode ezúttal egy igazán erős lemezzel tért vissza, mely a Playing The Angel méltó folytatása, hasonló mélységekkel és melankóliával, erős dallamokkal, melyen még a korai klasszikus albumok is felsejlenek.
9/10
6 comments:
Látom frissítetted a kritikát, hát igen minél többet hallgatja az ember...Kicsit irigyellek is, hogy idén beszippantott a DM őrület, ezek után a koncert tudja csak feltenni az í-re a pontot. Én egyébként erősen filózok, hogy elmenjek-e, de valahogy most nem hat meg. Attól tartok, hogy utána pedig bánni fogom. Az albumhoz való hozzáállásodat az írás nagyon jól tükrözi. Nálad a PTA jó helyet foglal el, amelynek egyenes következménye, hogy az album is jobban tettszik, mint nekem. Viszont azt látom ugyanazokat a dalokat emeltük ki kvázi kedvencként az albumról:)
Próbáltam pedig először direkt kicsit kisebb pont számot adni az albumnak, hogy ne legyen elfogult, de ahogy egyre többet hallgatom, rá kell jönnöm, hogy majdnem hibátlan lemez, így muszáj volt a 8-at 9-re javítanom. Viszont most így évekkel később meg a PTA kritikámat kellett lejjebb pontoznom, mert annak idején 10-et adtam rá, ami azért nem reális. Erős 8-as.
A koncertre már csak a magas ár miatt se mennék el, meg nem vagyok koncertre járó a tömeg miatt.
Persze jó lenne látni egyszer a DM-et, csak valami kisebb, olcsóbb és ülő koncerten. :)
Hát igen, akkor a bécsi lett volna neked való. Egyébként én a Tosca koncertre lehet elkukkantok, bár az idei lemezük nálam kicsapta a biztosítékot, szemben a DM-mel. De az nem lesz egy tömegőrület, és szerintem ott tényleg csak az lesz ott, aki szereti. Ezt fontosnak tartom, mert a 2007-es Tori-n a Spring Haze-t basszus horkolással egybekötve hallgattam, a hátam mögött ezek szerint unták. Azt az ideget nem ecsetelném.
Jézusom... Én is ott voltam a Torin, szerencsére nekem nem voltak zavaró körülmények, sőt littleearthquakes ült mellettem (akivel régebb óta ismertük már egymást). :)
Bassza meg már megint a rossz gombra nyomtam a hozzászólások publikálásakor, és törlődtek! Mail-ben viszont kaptam értesítőt, úgyhogy el tudtam olvasni őket.
Így én teszem be a hsz-idet:
"loire írta...
Egyébként gondoltam, hogy te is ott lehettél anno. Akkor lehet láttuk is egymást :) A littli-t, a gus-t és téged is követlek már egy ideje online, jóval mielőtt elkezdtem blogolni, kb. úgy 2009 óta. Egyébként Kühl barátom is majd leesett mellettem a székről mert előtte éjszakázott, szóval jó volt a banda. Szerencsére hamar túltettem ezeken magam és életem egyik eddigi legjobb koncertélményét éltem át akkor. Ja...elkanyarodtunk egy kicsit :)"
Nekem is óriási élmény volt, katarzisokkal. :)
Post a Comment