ALBUM / Depeche Mode: Delta Machine

A Depeche Mode a rajongók körében nem túl közkedvelt 2009-es Sounds Of The Universe után négy évvel egy jóval markánsabb és erősebb anyaggal tért vissza, a Delta Machine-nel, melyet nem csak a szakma, de a rajongók is jóval nagyobb elégedettséggel fogadtak.

A Sounds Of The Universe sajnos kissé félresikerült lemez lett, és nem a retrós űr hangok miatt, hanem a közepes vagy gyenge dallamok, és a dalok túlzott könnyedsége miatt. A tipikus depeses sötétség és melankólia szinte teljesen hiányzott az albumból, ami által pont a DM védjegye veszett el. Igazán kiemelkedő dal pedig nem is nagyon volt rajta. Már ebből a szempontból is jobban sikerült az ismét Ben Hillier segítségével készült Delta Machine, mert a dalok végre ismét sötétek és borzongatóak, bizarrak és kísérletezőek, ahogy annak egy DM albumon lennie kell. Martin pedig olyanokat mondott a lemezmegjelenés előtt, hogy hangulatában leginkább a Violator-re és a Songs Of Faith And Devotion-re fog hasonlítani az új anyag. Az ilyen állításokból általában semmi sem szokott valóra válni, de most mégsem így van. Például rögtön kapunk három dalt is, amiben a Songs... blues-os hangzása köszön vissza (Heaven, Slow, Goodbye), az elektronika vagy a hangulat pedig helyenként valóban eszünkbe juttathatja a Violator-t (Welcome To My World, Soothe My Soul, All That's Mine), de akár még Music For The Masses-t is. Az album cím, a Delta Machine a blues egyik legrégebbi stílusára, a delta blues-ra utal, így egyszerre mutatja a lemez gépiességét és blues-os beütését is.

A nyitószám lassan és szépen építkezik, mély ütemekkel, majd vonósokkal teljesedik ki úgy másfél perc környékén, hogy az utóbbi tizenöt év legemlékezetesebb nyitányát kapjuk. Aztán a már hónapok óta ismert Angel-el átcsapunk vad electroclash-be, aminek öblös, rockos vokálja megint csak eszünkbe juttathatja a Songs... lemezt, konkrétan a I Feel You-t, de a The Dead Of Night is beugorhat róla. Ezután az első kislemezdal, a blues-os Heaven következik, ami alatt megpihenhetünk kicsit, amire az Angel döngölése után szükség is van, hogy aztán újult erővel koncentrálhassunk Dave egyik remekbe szabott dalára, az electrós Secret To The End-re, mely a lemez egyik legerősebb szerzeménye. Szokás szerint még két dalt hozott magával Gahan, ezúttal Kurt Uenala segítségével, a retrós, Lilian-es, szomorkás szinti-pop Broken-t, mely nyilván slágernek van szánva, és a szigorú, csattogó ütemű Should Be Higher-t, mely a Secret To The End-hez hasonlóan ugyancsak csúcsdal. Az énekes most hozta magával az eddigi legerősebb dalait, melyekben az énekteljesítménye is kimagasló. Ami pedig még a csúcsdalokat illeti, közülük is az Alone a legkimagaslóbb, mely a lemez leglúdbőröztetőbb darabja, ami már-már egy mini electro-opera. Katartikus!
Martin ismét elővette kísérletező kedvét az Exciter óta, és megírta a minimál-techno-s My Little Universe-t, mely effektjeiben és címében ugyan a Sounds Of The Universe-t idézi, de annál viszont jóval bátrabb. Ami pedig szintén technicista, viszont nem minimál, az a második kislemeznek választott Soothe My Soul, mely a Personal Jesus testvére, mind ütemében, mind gitárjaiban - ez pedig egy Violator-kapcsolódási pont. Kísérletezős még és elég minimál az electro-punk Soft Touch / Raw Nerve is, ami egy igazán jól sikerült, izgalmas dal, csak azt sajnálhatjuk, hogy a gitár nem kap hangsúlyosabb szerepet benne.
Martin-lassút ezúttal is kapunk természetesen, de sajnos az ábrándos The Child Inside egyike Martin leggyengébb dalainak, mert egyszerűen unalmas, ráadásul még nagyon erősen koppintja is a Damaged People alapját, így még eredetinek, újszerűnek se mondható. A bónusz lemezre került másik Martin-dal, az Always jóval különlegesebb darab, de összességében az se sikerült túl jól, mert túlzottan széttartó és az énekdallam se megkapó, a vonósok viszont hangulatossá teszik a dalt. Valaha pedig Martin dalai jelentették a DM-lemezek gyöngyszemeit, de a Sounds Of The Universe óta már nem így van sajnos, mert azon és bónusz lemezén már eléggé közepes / félresikerült dalok szerepeltek Martin énekével.
A Heaven mellett még két blues dal található, jobban mondva electro-blues. Az Slow leginkább az Ultra éra hangulatát idézi meg énektémájával, onnan is főleg az Only When I Loose Myself-et, a Goodbye pedig kellően elborult lezárást biztosít az albumnak, főleg zajos végével. Előbbi dalt simán el lehetne képzelni Lynch Twin Peaks-ébe.

A deluxe kiadás tartalmaz egy bónusz lemezt négy plusz dallal, amellett, hogy szép könyv-tokba van csomagolva, tele hangulatos lápvidékes, blues témájú fotóval. A már említett Always mellett szerepel még két Dave által írt dal, melyből az egyik telitalálat, az electrós All That's Mine, a másik lassú darab viszont közepes (Long Time Lie), ahogy a Martin-nal közösen írt Happens All The Time is. Ez a bónusz korong tehát most nem tesz hozzá sokat az albumhoz, mint annak idején a Sounds Of The Universe bónusz lemeze.

A Depeche Mode ezúttal egy igazán erős lemezzel tért vissza, mely a Playing The Angel méltó folytatása, hasonló mélységekkel és melankóliával, erős dallamokkal, melyen még a korai klasszikus albumok is felsejlenek. 


9/10