ALBUM / The Knife: Shaking The Habitual

Hét év. Ennyit kellett várni arra, hogy a kultikus, svéd The Knife testvérduó a 2006-os Silent Shout című mesterművük után új albummal álljon elő, de sokan valószínű csalódottak lesznek a végeredménnyel, ugyanis a Shaking The Habitual koránt sem az az album, amire a rajongók számítottak, és még a legedzettebbeket is kihívás elé állítja.

Ha a 2010-ben kiadott darwini opera aláfestőt, a kollaborációs Tomorrow, In A Year-t nem számítjuk, akkor bizony valóban hét hosszú évet kellett várniuk a rajongóknak egy új albumra, de az is lehet, hogy hiába. Ugyanis az új lemez már nagyon messze jár az első két album (The Knife, Deep Cuts) electro-pop-jától, de még a sötét, melankolikus, house jegyeket felmutató Silent Shout-tól is teljesen eltávolodott egy nehezen emészthető művészi irányba. Karin Dreijer, az énekesnő pedig 2009-ben Fever Ray nevű szóló projectjében kiírta magából a maradék silent shoutos hangulatokat, így sejteni lehetett, hogy harmadjára már nem sütik el ugyanazt, de, hogy mire is számíthatunk ettől az ösztön zenekartól, az rejtély maradt. 2010-ben aztán Planningtorock-kal és Mt.Sims-el közösen kiadtak egy Tomorrow, In A Year című csak nem száz perces opera lemezt, ami az előadások aláfestő zenéje volt. Sajnos ez a kiadvány nem csillapította a Knife rajongók éhségét, mert valóban csak egy score jellegű zene volt, amin minimális volt a dalszerű megnyilvánulás. Több, mint a fele csak hangokból, zörejekből áll, ami egy előadás alatt biztos jól működött, de otthoni hallgatásra alkalmatlan, ráadásul Karin sem énekel rajta. Persze nem is stúdió album volt, így reklamálni sem lehetett. Azt viszont senki sem gondolta, hogy a The Knife nagyjából ezen a vonalon haladva készíti el negyedik stúdió albumát is. Persze a Shaking The Habitual jóval zeneibb és album szerűbb, de hozzáállásban, hangulatilag és hosszban sok a közös bennük, pár szám pedig túl lő a befogadhatóság határán, igazi, jellegzetes knifeos dalok pedig alig akadnak rajta. Az együttes ráadásul igen csak visszavett a rájuk jellemző erős elektronika használatból, és sok elő hangszert hoztak be a zenéjükbe, amitől sokkal élőbb hatású lett az egész, és az improvizáció is megjelent a stúdióban, szemben a korábban pontosan kiszámított sound-dal. Persze ne gondoljunk szokványos hangokra, vagy hangszerekre. Fémes, éles, csikorgó, indusztriális hangok szövik át a lemez egészét, amik hol jobban az előtérben vannak, hol pedig az elektronika mellett vagy mögött szólnak. Az albumban egyébként rengeteg potenciál van, és még annak a lehetőségét is simán kihallhatjuk, hogy nem sok kellett volna egy tökéletes lemez megírásához, ha mondjuk itt-ott rövidebbek lennének a dalok, és néhány kísérleti "izé" helyett rendes számok szerepelnének. De hát a The Knife nem a megalkuvásról híres, így fordulhat elő az, hogy kapunk például húsz perces, ambientes búgó-zúgó zajt és zörejt, amely egy Lynch-filmben tökéletesen működne, főleg az Inland Empire-ben (Old Dreams Waiting To Be Realised), de egy stúdió albumon semmiképp, vagy tíz percnyi emberi hangokból összevagdosott kakofóniát (Fracking Fluid Injection). Ezekkel viszont szerencsére túl vagyunk a befogadhatatlan dalokon, amiket egész biztosan még maga az együttes se szánt komolyan. A maradék dalok már jóval élvezetesebbek, de azokhoz is kell befogadóképesség, mert korántsem könnyű darabokról van szó. Ott van például a megint csak (majdnem) instrumentális kilenc perces A Cherry On Top, mely egy horrorisztikus ambient szám, melyben ugyancsak kevés a dallam, és inkább a búgó mélyek és félelmetes hangok dominálnak, aztán négy perc környékén bejön valami torz pengetős hangszer, és még Karin is megszólal, úgy egy perc erejéig. Nagyon elvont dal, de még is van benne valami megkapó. Szintén erősek a Lynch-hatások. Egyébként az együttes David Lynch-et nevezi meg az egyik fő inspiráció forrásaként, úgyhogy nem meglepő.
Szintén instrumentálisak még az interlude szerepet betöltő, egy perc alatti zajos Crake és Oryx is, de rövidségük miatt nem zavaróak.
Az album viszont nem csak zajokból áll, és, hogy a kontraszt is nagy legyen, techno-s számok is szerepelnek rajta, melyek mellőzik a kísérleti hangzást. Az első kislemezdalhoz, a Full Of Fire-höz hasonló táncparkettre szánt darabból még kettő van, az egyik a minimál electrós Nettworking, mely jó hangzása ellenére sajnos elég unalmas, mert monoton, és ének sincs benne, viszont könnyen jobb lehetett volna némi dallammal és vokállal. A másik a két közreműködőt is szerepeltető (Shannon Funchess, Emily Roysdon) tíz perces houses-os Stay Out Here.
Két atmoszférikus lassú dal is található a lemezen, az egyik a keleties hatású, indusztriális Wrap Your Arms Around Me, a másik pedig a Fever Ray melankóliáját idéző fortyogó, hullámzó Raging Lung, amivel csak egy gond van, hogy hosszabb a kelleténél. Hat percig még izgalmas és élvezetes a dal, de a még négy percnyi instrumentális rész már felesleges. Ennek ellenére még így is a lemez egyik legjobb dala. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy 'na de hol van az igazi The Knife?', az is kap valamit, de sajnos csak mutatóba két dalt, hogy még jobban fájjon a szíve. Ez a két szám - valószínű nem véletlenül - épp a nyitó és záró tételek, melyek ízig-vérig knifeosak, és bármelyik korábbi albumukról származhatna. Mindkettő játékos, ötletes, és fülbemászó. Az egyik a karibi hangzású (ilyen is volt már régen, főleg a Deep Cuts érában) A Tooth For An Eye, mely nem véletlenül lett kislemezdal, a másik pedig az igen hasonló Ready To Loose, amely valószínű szintén kislemez várományos. Valamint a Without You My Life Would Be Boring is a populárisabb számok közé tartozik az albumon, de a sokféle éles, fúvós hangszer kissé kakofónná teszi, ettől eltekintve szintén a jobb dalok sorát erősíti a lemezen.

Az együttes ezúttal igen feminista és politikus hangulatban volt. Ezért a női ruha Olof-on a kampányfotókon, valamint a csupa női közreműködő (vendégénekesek, klipek, remixek). End Extreme Wealth - ez pedig az album jelmondata. Vagyis vessünk véget a túlzott gazdagságnak a világon, melyet a kiadvány tokjában található két képregény poszter jól és viccesen illusztrál. 

Az album csak nem száz percet tesz ki, ami két lemezre van bontva. Létezik viszont egy lemezes verzió is, aminek az időtartama alkalmasabb emberi fogyasztásra, melyről levették a húsz perces tételt, de a különleges csomagolás és a két képregényes poszter miatt a duplát érdemes beszerezni.


7/10