ALBUM / Bloc Party: Four

Négy éve a Bloc Party elkészítette csúcs lemezét, az Intimacy-t, azóta pedig a tagok szólóztak, Kele coming out-olt, majdnem feloszlott a banda, Kelét majdnem kitették az együttesből (hogy ez csak kamu volt-e, vagy igaz, az a mai napig rejtély), tehát sok minden történt. Végül arra a megállapításra jutott a Bloc Party, hogy olyan lemezt kell készítenie, amin a négy tag egyszerűen csak azt csinálja amihez épp kedve van, nyomás nélkül, és zenélgetnek egy jót a stúdióban. Sajnos túlzottan is ilyen lett a Four - zenélgetés a stúdióban.

Koncepciótlan, csapongó, és keménykedése ellenére is elég erőtlen, de erőlködésnek valóban semmi nyoma. Csak az a probléma, hogy ennél azért erőlködhettek volna kicsit jobban is, mert sok dal úgy szól, mintha azonnal rögzítették volna az első kósza ötletet. Sok dal túlontúl is nyers maradt (persze nyilván ez volt a cél, csak kár érte).
Az Intimacy dögös elektronikáját sajnos felváltotta a hard rock (!!!!) az album felében (de a maradék is tisztán rock). Ilyen például a már-már parodisztikus We Are Not Good People, ami förtelmes lezárást biztosít az albumnak, mert dallama semmi nincs, csak kőkemény zúzás. Még szerencse, hogy ez után jön két telibe talált bónusz szám (a deluxe kiadáson), ami azért igencsak felhúzza a lemez végét. A keményebb vonalba tartozó többi szerzemény némileg azért élvezhetőbb (So He Begins To Lie, 3x3, Kettling, Coliseum). Ezek közt is a 3x3 a legjobb. Ez most egy nyers, gitár orientált rock lemez lett, de azért többnyire ott szunnyad (majdnem) minden dalban a Bloc Party esszenciája, csak ki kell hámozni. Az effektezett, szabdalt ütemű Octopus és Team A például felférne bármelyik korábbi lemezükre, ahogy a feszes ütemű Truth és V.A.L.I.S. is (ez utóbbi kettőből valamelyik tuti kislemez lesz, mert más lehetőség nincs is nagyon az albumról slágernek). A lassabb, balladisztikus vonalat is képviseli szerencsére két darab, a szépséges outro-val megáldott Day Four, és az elszállós The Healing. De sajnos még ezek közt sincsenek olyan telitalálatok, mint például a lúdbőröztető Signs, vagy Biko, és a dögösebb dalok közt sincsenek olyan hátborzongató számok, mint például a The Prayer vagy a Hunting For Witches. Arra pedig a Talons a legjobb példa, hogy egy kemény rockos, kevés elektronikát használó dal is lehet lúdbőröztető, a dallamvilága által. Nos, ilyen jellegű, felkavaró dal sincs a Four-on.
Sajnos úgy tűnik, hogy az elmúlt négy év alatt nagyon félre ment valami az együttesben. Valamilyen szinten érthető, hogy az elektronikát száműzték (mégis csak egy rock banda), na de ennyire? De ami nagyobb gond, hogy dallamokban is alul múlja magát az együttes. Egy-két kivételével a legjobb számok is csak a kellemes kategóriába tartoznak, de azért egy igazi gyöngyszem így is akad, a Real Talk, ami azért már-már eléri a lúdbőröztető szintet, mely igen radioheadesre sikerült, valamint ahogy már megszokhattuk, a bónusz számok messze jobbak, mint az album nagy része, így a Mean is az egyik legkiemelkedőbb dal az albumon, ahogy a Leaf Skeleton is, ráadásul ez a kettő a legblocpartisabb is, mert, hogy az új lemez alig emlékeztet az együttes eddigi hangzására. A producer váltás nagyon érezhető a Four-on, kár volt mással készíteni a lemezt, mint a jól bevált Paul Epworth-el (Phones) és Jacknife Lee-vel. Helyettük most Alex Newport ugrott be.
Többszöri hallgatásra egy kellemes album kerekedhet a Four-ból, de csak kellemes. Szomorú, hogy négy évet kellett várni egy ilyen közepes albumra.


7/10