A '97-es csúcsalbum, a Fat Of The Land után óriási nyomás nehezedett Liam Howlett-re, hogy hogyan is tovább. Eleinte olyan dalok születtek, amik egy újabb Fat Of The Land-et eredményeztek volna, így Liam gondolt egyet és kidobta a dalokat - a banda tagokkal együtt. Persze csak átmenetileg, illetve csak a lemezről, mert a koncerten természetesen továbbra is ott "őrültködtek". Liam új albumot készített egyedül, illetve néhány vendéghang segítségével, így eléggé fele más is lett a nagy visszatérés (de maga az album, ettől még óriási lett, és nem csak a hatalmas ütemek miatt), mert mindenki számított a punk-bohóc Flint-re és a raszta ördög Maxim-re. Az új lemezen viszont ismét együtt a banda. Nagyjából a fele albumon hallható a két frontember, általában vegyesen, saját dalt pedig mindketten csak egyet-egyet kaptak.
Liam nem akarta ismételni ezúttal sem magát, így nem folytatta az előző korong faldöngető electro-punk-ját, ehelyett inkább visszakanyarodott a '90-es évek hőskorszakához, a rave-es hangzásához, amit persze a mai technikákkal vegyített. A nyitó, és beharangozó drum and bass-es Invaders Must Die-ban ez még nem jön elő, de az első igazi kislemezdalban, az Omen-ben már igen, vagy a reggae betétes, gyilkos ütemű Thunder-ben, mely egyenesen az Out Of Space-t juttathatja eszünkbe. A női dance vokál hangmintát tartalmazó második kislemeznek választott Warrior's Dance szintén nagyon a 90-es évekre kacsint, míg ütemei Mr. Oizo Flat Beat-jére hajaznak. A World's On Fire pedig 8-bites prüntyögéseivel emlékeztet minket a debütalbumra, az Exprience-re, amiből a punkos, leginkább az előző album stílusára hasonlító Colours is kapott. A többi dal már kevésbé tartalmaz rave-es hangokat. Itt van például a korong egyik csúcspontja, az electro-s Take Me To The Hospital, a két legpunk-rockosabb darab, a Run With The Wolves és a Piranha, valamint az album kakukktojása, a záró big beat-es Stand Up, mely egy Fatboy Slim lemezen is simán elférne. Valamint van még egy rövidke két perces átvezető dalunk is, az Omen Reprise, ami hossza ellenére nagyon hangulatos darab, és nagyon kevés köze van az Omen-hez, így lényegében egy teljesen új kis szerzemény.
Az Invaders Must Die nagyon egységes lett, nagyon egyben van, változatosak az alapok, és árad belőle a frissesség. Ismét egy olyan albumot tett le az együttes az asztalra, ami rendesen eltér a korábbiaktól, mégis tipikusan prodigys. A mai zenei világban, mikor mindenki futószalagon gyártja a tömeg-electro-pop-ot a The Prodigy megint eltérőt alkotott, azzal, hogy hű maradt önmagához. Így kell ezt csinálni!
A lemezből sok féle formátum létezik. Az alapkiadáson kívül kijött még bakeliten, bónusz DVD-s verzióban (mely két videóklipet tartalmaz, és két koncertfelvételt) papírtokban, valamint egy exkluzív díszdobozos verzió formájában is, ami a bónusz DVD-n felül bónusz CD EP-t is tartalmaz négy instrumentális remekbe szabott dallal (Lost Beats EP), valamint az albumot öt narancssárga 7"-es bakelitre lebontva, extraként pedig posztert, matricákat, és sablonokat találunk még a box-ban.
8/10
No comments:
Post a Comment