Lemezajánló

Nelly Furtado: Loose
Nelly Furtado a Folklore után megvalósította azt, amit már korábban is tervezett, hogy hip-hop-osabb lemezt készít. Szerencsére azért nem kell véresen komolyan venni a dolgot, nem egy rap albumról van szó. Az új lemez producere (aki csaknem minden számba besegített) Timbaland, akivel Nelly egy elektronikától duzzadó r’n’b albumot hozott össze. Az első kislemeznek választott Maneater és Promiscuous az egész Loose hangzására jellemző, míg klasszikus, hagyományos hangszerelésű dalból nagyon kevés van. Ilyen például a maxi esélyes, Juanes-szel közös Te Busque, és az In God’s Hands, valamint a bonus számok a korong végén, továbbá Japán kapott még egy ilyen dalt (What I Wanted), az albumba ékelve.
A legerősebb szerzemények sorát erősíti rögtön a nyitó Afraid, ami elég sötét, és hűvös elektronikát tartalmaz, a hátborzongató Say It Right, a "C-64-es" hangokat tartalmazó old skool szinti-pop-os Do it, és a záró All Good Things (Come To An End) (mely Nelly egyik legemlékezetesebb dala). Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy a Coldplay-es Chris Martin-nal közösen készült, sőt eredetileg duett volt, de a kiadó végül kivetette Chris hangját a dalból, mert túl rockosnak találta (nem normálisak!!). Természetesen a már említett kislemezdalok is a legjobbak közé tartoznak.


Skye: Mind How You Go
Skye Edwards a Morcheeba-val való jó néhány közös év (és 4 album) után szóló karrierbe kezdett. Gondolom mindenki nagyon kiváncsi volt, hogy ez a selymes hangú teremtmény mire fog menni a Morcheeba zenei háttere nélkül. Hát örömmel jelenthetem, hogy a produkció minden képzeletet felül múlt. A Morcheeba dalok, közelébe se érnek Skye szóló szerzeményeinek - nem csak hangszerelés, de dallamok szempontjából is nagyobbat alkotott a énekesnő! A Mind How You Go egy főleg elektronikus lemez lett, némi akusztikus gitárral megtámgatva helyenként. Alapokat nézve trip-hop-os, azonbelül is kissé Massive Attack-es, Björk-ös. Néhány dalban minimalista eszközökkel éri el a lúdbőröztetést, ilyen például a What’s Wrong With Me (mely a második kislemezes dal lett, egy fantasztikusan jó, androidos videoval), vagy a Say Amen, ami egyszerűen katartikus. De a dúsabb hangzású dalok is felemelőek (az első kislemezdal, a Love Show, vagy épp a Stop Complaining). A lemez zárása pedig egy két perces goszpeles acapella dalocska, naivan kedves szöveggel (Jamaica Days).
Skye máris beírta megát azok sorába akik a legerősebb debütáló albumokat készítették el, ugyanis a Mind How You Go egy óriási telitalálat lett, melyről teljes egészében hiányoznak a gyenge pillanatok. Nagyon ritkán születnek ennyire tökéletes lemezek.


Red Hot Chilli Peppers: Stadium Arcadium
A Red Hot Chille Peppers a Californication és By The Way lemezek után úgy látszik végleg ráállt erre a barátságos, dallamorientált, lágy hangzásra. Erről tanúskodik az új, Stadium Arcadium címet viselő dupla album is. A By The Way után kicsit féltem, hogy milyen stílusban fognak visszatérni, esetleg újra keményebb rockot fognak játszani, mint régen, de az új kislemez (Dani California) eloszlatott minden kétséget, mert ugyanolyan fülbemászó és szerethető, mint az előző két album, de főleg a By The Way dalai. A következő kislemeznek választott Tell Me Baby is ezen a vonalon halad.
Az új korong még lágyabb lett, mint az előző, a gyors szerzemények méginkább háttérbe szorulnak, és főleg a lassú, és a középtempós csilingelős gitártémájú dalok váltakoznak (kiemelni lehetetlen, mert annyi van belőlük), de azért marad néhány "őrültebb" funk-rock is elszórva a "Jupiter" és "Mars" alnevezetű lemezeken (Readymade, So Much I, Storm In A Tea Cup, Charlie).
Remélhetőleg az RHCP ilyen stílusban fog a jövőben is zenét készíteni, mert ilyen lemezből még nagyon sokat el tudnék viselni. Szintén egy ritka tökéletes albummal van dolgunk.
A Stadium Arcadium-ból létezik sima műanyagtokos kiadás, limitált digipak-es, és egy exkluzív limitált box set, mely tartalmaz egy DVD-t is a Dani California videojával, és egy együttes általi kommentet minden dalhoz, továbbá mindenféle csecse-becse van még a dobozban.