A legutóbbi album, a Waiting For The Sirens' Call nem volt épp tökéletes, sajnos több volt a töltelék szám rajta, mint kellett volna, és a hangzás is egyre gitárosabb lett, az elektronika pedig nagyon háttérbe szorult, pedig a New Order mind is pionír volt a szintikkel.
Ezek után nem csak az volt nagy meglepetés, hogy jön új album, hanem az is, hogy az együttes egy keményen elektroniks albumot ígért. Nem hazudtak, a Music Complete olyannyira elektronikus, hogy egyes számok már electro-discóba csapnak át, ami szerencsére nem megy a színvonal rovására, mert kommersznek nem nevezhető a lemez.
A nyitó, gitáros-szintis Restless még az utóbbi lemezek rockosabb hangzását idézi, de a második számtól aztán beindul keményen a szintetikus hangzás. A katartikus és sodró Singularity rögtön a lemez legbrutálisabb szerzeménye, de egyben simán az együttes egyik legjobban sikerült dala is. A társszerő a The Chemical Brothers Tom Rowlands-e, így nem meglepő, hogy teljesen olyan, mint a 2002-ben kijött filmzene betétdal, a Here To Stay, amit anno nagyon sajnáltam, hogy nem került fel a Get Ready-re, mert szintén az egyik legjobban sikerült NO dal. A Singularity-vel most teljesen kijavították ezt a csorbát. Ráadásul a Technique legjobb dalait, a Vanishing Point-ot és a Dream Attack-et idézi. Ezen kívül még egy számnak Rowlands a társszerzője, az Unlearn This Hatred-nek, ami viszont egy egszerű kis slágeres, divatos diszkó szám. Aztán ott van még a Plastic, ami szintén az egyik legdiszkósabb dal, ami konkrétan Donna Summer/Moroder I Feel Love-ját idézi, de ez egy monoton és elég dallamtalan szerzemény lett, ráadásul 7 perces hosszával több is a kelleténél. Nekem nem hiányozna a lemezről, ha lemaradt volna. Közvetlen utána jön a disco blokk következő tétele, a True Faith mai megfelelője, a melankolikus, középtempós, álmoskás Tutti Frutti, és annak folytatás, a People On The High Line. Ez utóbbi szintén felesleges a lemezen, mert csak túl nyújtja az amúgy is majd' 7 perces Tutti Frutti-t. Mindkettő a 90-es évek zongorás sláger house-át idézik.
A Stray Dog-al véget ér a disco blokk, ami viszont az album egyik legjobb, legsötétebb dala keményen kopogó ütemeivel és drámai vonósaival, amiben Iggy Pop beszél végig. Az Academic a Restless-hez hasonló, hagyományosabb gitáros dal, a Nothing But A Fool pedig az album legfeleslegesebb, 8 perces szerzeménye. Nem elég, hogy konkrétan olyan, mintha egy Get Ready-s meg egy Sirens'-es dalból lett volna összegyúrva, de a két téma, ami váltogatja egymást, egyáltalán nem illik egymáshoz, mivel az egyik sötét, a másik pedig vidám hangulatú - utóbbi téma pedig kimondottan középszerű és gyenge is. Teljesen indokolatlanul 8 perc a dal, ami csak a lemezt nyújtja el feleslegesen 65 percesre. Kár ezért a tételért, mert ez igen sokat ront a lemez összhatásán.
Az album végén lévő The Game viszont az egyik legjobb szerzemény, mely ismét előtérbe helyezi az elektronikát, de a második felére azért besűrűsödnek a gitárok, majd a záró Superheated, melynek közreműködői Stuart Price és Brandon Flowers, egy electro-popos örömóda hárfákkal, ami a legvidámabb dal a lemezen. Kellemes, de semmi new orderes nincs benne. Vicces amúgy, hogy Brandon Flowers a New Order-től csórta anno a "The Killers" nevet a Crystal klipjéből, most pedig hallhatjuk énekelni egy New Order dalban.
Összességében jól sikerült a lemez, nagyon egységes lett, végre megint sok az elektronika, mint a 80-as években, viszont vannak hibái is. Vannak felesleges számok, és bizony a lemez hossza is bőven több a kelleténél, pedig a New Order korábban ilyen hibába sosem esett. Ha 2-3 számmal kevesebb lenne, akkor egy tökéletes 8-9 számos, 50 perc körüli lemez lenne.
A minimalista lemezborító természetesen ezúttal is Peter Saville munkája.
7/10
No comments:
Post a Comment