ALBUM / Moby: Innocents

Moby szerencsére sosem váratja sokáig rajongóit, két évnél többet általában nem kell egy új albumára várni. Az Innocents és épp két évvel követi a Destroyed-ot, mely Moby L.A.-be költözésének egy igazi zenei lenyomata.

Bár nem sok különbség van az előző albumokhoz képest, mégis érződik rajta a napfény és nyugalom, amit mondjuk egy L.A.-i kanyon áraszt, de természetesen jó adag Moby-féle melankóliával keverve. A szépséges lemezborító is pontosan mutatja, hogy mit kapunk zeneileg.
A hűvös, rideg elektrós Destroyed-al szemben most egy végtelen nyugalmat árasztó, meleg tónusú albumot kapunk, és ami az Innocents különlegességét adja még, az a sok indie-vendégénekes, mint pl. Wayne Coyne a Flaming Lips-ből, de még így is instrumentális a lemez egy harmada. Rögtön egy ilyennel nyit a lemez, aminél tökéletesebb és lúdbőröztetőbb nyitányt nem is lehetne kívánni. Egyszerre felemelő és szomorkás az Everything That Rises, ami még egészen az előző lemezt idézi. A címnek megfelelően egyre erősödik, hangosodik és teljesedik ki a dal, a hangulata pedig teljesen filmzenei - bármelyik Lynch-filmben megállná a helyét (persze ez nem véletlen, hisz Moby nagy Lynch rajongó, közös alapítványuk is van). Gyönyörű kezdet után egy még gyönyörűbb dal következik, a kislemezes A Case For Shame, mely egyben a lemez csúcsa is. Moby mostanában egyre többször idézi meg (valószínű nem is tudatosan) az első albumát, az Everything Is Wrong-ot, arról is a legkiemelkedőbb dalt, a First Cool Hive-ot, és az A Case For Shame is teljesen azt juttathatja eszünkbe. A dalban a balzsamos hangú Cold Specks énekesnőt hallhatjuk, aki az Innocents legelvontabb és legsötétebb, trip-hop-os hatású dalában is hallható (Tell Me). Inyang Bassey-t pedig az előző albumról hallhatjuk viszont, de a Don't Love Me funk-ja nem igazán illik az új lemezre, és önmagában sem egy jó szám, így sajnos ezt a dalt az Innocents gyenge pontjai közé írhatjuk fel, amiből egyébként nincs sok szerencsére. Még egy hölgy kapott szerepet az albumon, ő pedig Skylar Grey. A vele készült szépséges, szívbe markoló The Last Day viszont mindenképp erősíti a lemezt. Moby lemezein ha voltak is eddig vendég énekesek, azok mindig nők voltak, ezúttal viszont férfiakkal is dolgozott Moby, hárommal is. Sajnos azonban a velük készült dalok pont nem tartoznak a lemez legjobbjai közé. Az Almost Home, melyben Damien Jurado-t hallhatjuk, sajnos üres és tömény unalom, és az énekdallam is gejlbe hajlik, a hat perces játékidő pedig túl sok. A másik kettő már jobban sikerült dalok, de azért nem az igazi egyik sem. A Wayne Coyne-t is szerepeltető The Perfect Life egy önfeledt pop bomba, nagy ütemekkel, zongorával, gitárral, kórussal, mely az Innocents leghangosabb és legtöményebb szerzeménye. Coyne hangja egyébként teljesen háttérbe szorul, a fő ének Moby-é. A harmadik férfi hang pedig Mark Lanegan búgó, mély hangja, aki a törékeny The Lonely Night-ot kelti életre, de sajnos ez a dal sem mondható épp túl izgalmasnak vagy karakteresnek. Egy szép és intim dal, csak valahogy a dallamvilága nem az igazi, de Lanegan hangja mindenképp elviszi a dalt. Végül pedig Moby is megszólal a nagyszabású zárótételben, a majd' tíz perces, kétrészes The Dogs-ban, melynek az első fele énekes, a második pedig már instrumentális. Szintén egy törékeny, de ütemes darabról van szó, melynek drámaiságát csak még tovább növeli Moby kissé esetlen, de bájos hangja. Ő maga is anti-hangként emlegeti saját hangját, de én nagyon szeretem azt, ahogyan ő énekel. A saját maga énekelte dalaiban mindig van egy plusz adag fájdalom és dráma.
A nyitó dalon kívül még három instrumentális szerepel az Innocents-en. A Going Wrong csak egy amolyan hangulat darab, leginkább egy átvezető két dal közt, de teljes hosszúságú, nem interlude, a másik kettő viszont jóval komolyabb. Az A Long Time a Play albumot juttathatja eszünkbe blues-os ének hangmintái miatt, egyébként pedig egy lomhán pulzáló, finoman house-os darab. A Saints pedig az album egyik csúcsa. Erőteljes, tört ütemek, hümmögő női ének hang a háttérben (ugyancsak Inyang Bassey-től), erősen filmzenei hatások - egy igazi eufória dal. Akár a Destroyed-on is elfért volna.

Az, hogy Moby New York-ból a napfényes L.A.-be költözött, szerencsére nem okozott gyökeres változást zenéjében, sőt igazából semmi sem változott, de kicsit érzékelhető a napfény hatása az albumon, ha más nem, kicsit melegebb tónusú a lemez, és az egészet átjárja a nyugalom, de a melankólia is, ami Moby lételeme. Ez Moby relaxációs lemeze, ami egyben a legegységesebb szerzeménye is.

A deluxe, digipack-es verzió tartalmaz egy bónusz CD-t is, az Everyone Is Gone EP-t, hat új dallal, de annyira nem izgalmas az egész, inkább csak egy kellemes kis kiegészítő a nagylemezhez. A legjobb dal egyértelműen a hét perces, nyitó I Tried (melyben csak ez az egy sor ismétlődik egy kellemes női hangtól, jobban mondva "I tried so hard"). Ütemes, önfeledt szerzemény. A maradék viszont már jóval depresszívebb, lassabb és merengős, de az Illott Mollo és a címadó két perces Everyone Is Gone még kiemelkedő róla.

Ha dalonként nézzük az Innocents-et, akkor meglehet, hogy Moby egyik leggyengébb albumát kapjuk, mert kevés az igazán kiemelkedő és maradandó dallam és alap rajta, de ha az egységet nézzük, akkor egy igazán szép és hangulatos lemezt kapunk, ami balzsam a léleknek, egy menedék, ahol megszabadulhatunk a világ bajaitól és megnyugvásra találhatunk. Újdonságot viszont senki se várjon, Moby mindig ugyanazzal az eszköztárral dolgozik, szinte minden dallamot, zenei megoldást és hangszínt hallottunk már a korábbi albumain, de aki szereti őt, az valószínű már rég túllépett ezen, és nem vár nagy újításokat tőle, csak simán egy újabb szeletet a szépséges, túlvilági zenéjéből.

Moby általában szeret instrukciókat adni, hogy mikor a legjobb az adott albumát hallgatni, az Innocents esetében azt mondta, akár reggeli készítéshez is passzol, vagy este 11-kor lefekvés előtt is jó hallgatnivaló, ami teljesen találó. Szerintem például nap indítónak a legjobb, mikor a napfény beárad a szobába.


7/10