Monday, May 27, 2013

ALBUM / Daft Punk: Random Access Memories

A 2005-ös Human After All albummal megkezdett, majd a 2006-os saját rendezésű Electrola című filmmel folytatott témát még a nyolc évvel később érkező új lemezre is átemelték, vagyis inkább most fejtették ki igazán, azaz az 'emberek vagyunk végtére is' tematikát most érvényesítették ténylegesen, hisz a 2005-ös lemez inkább csak címében játszott ezzel a gondolattal, mintsem hangzásvilágával, mert épp az volt a legdigitálisabb lemezük. Ellenben a Random Access Memories már tényleg emberközpontúra sikerült.

A hatalmas és mindent elsöprő sikerű Discovery-project után váratlan fordulattal egy nyers, anti-populáris albummal tért vissza 2005-ben a Daft Punk, amely érdekes módon még kritikai sikertelensége ellenére is képes volt trendeket teremteni (akárcsak az előző két album), és megindult a szétdigitalizált electro-punk mozgalom, aminek jeles képviselői lettek például a Justice és a Digitalism. A 2010-es TRON: Legacy filmzenét a DP is még ebben a szellemiségben készítette el, de már megjelent rajta a nagy zenekar, mint emberi tényező. Végül mikor már a digitál-punk a tetőfokára hágott, és az arra fogékony együttesek mind elnyűtték már a Human After All hangzásvilágát, a DP gondolt egyet és nem állt be a sorba, hogy egy olyan albumot csináljon, amit mindenki elvárna tőlük. Helyette egy visszafogott, hetvenes éveket megidéző disco-funk lemezt készített, csupa élőhangszerrel (!), és minimális elektronikával (!). A Daft Punk egy felnőtt-lemezzel állt elő, amely gyakorlatilag a Discovery felnőtt változata, még több melankóliával és szomorkás hangulattal. Igazi atmoszféra-lemez, ami esti órákhoz passzol a legjobban.
Élő dobok, funky-gitárok, vonósok, zongora, kórus (!) jellemzi a Random Access Memories világát, mely a Discovery-hez hasonlóan, szintén a hetvenes éveknek állít emléket, csak sokkal direktebb módon. Az együttesnek az volt a gondja a mai elektronikus zenékkel, hogy mind egyformán szól, illetve, hogy szinte már semmi emberit nem tartalmaznak, ennek megfelelően már a nyitószám rögtön egy éles gitár riffel nyit, hogy vissza hozza az életet a zenébe (Give Life Back To Music). Hát ők rendesen visszacsempészték most az emberi értékeket a zenébe, és szembe mentek az összes mai, csontig lerágott trenddel. Abban nem is lett volna semmi különleges, ha nyolc év hallgatás után előállnak egy szokványos elektronikus lemezzel, amire bárki képes. Elektronikát a RAM csak nyomokban tartalmaz, teljes egészében elektronikus szám, pedig csak egy van rajta, melynek lefojtott ütemei a Human After All-t idézik, az elszállós éneket pedig az Animal Collective énekese, Panda Bear szolgáltatja, ami tökéletesen passzol a hasonlóan lebegős alaphoz. A másik legelektronikusabb szerzemény pedig a záró, katartikus Contact, mely alatt egy egész űr utazást vizionálhatunk, amint az Föld felé tartó űrhajó belép bolygónk légkörébe, majd hosszadalmas előkészületekkel és nehézségek árán végül leszáll. A dal egyre csak fokozódik, pattanásig fokozza a feszültséget, igazi DP-döngölésbe torkollik, majd hirtelen vége szakad, mi pedig teljesen megsemmisülten ülünk a székben. Elektronikában még a Giorgo By Moroder sem marad el, amely Moroder két perces monológja után (mely alatt még lágy funk disco hallható) igazi lúdbőröztető, hipnotikus electróba csap át, pont olyanba, amit elvárnánk egy olyan számtól, melynek a címében ott van, hogy "Moroder", majd a végére egyre halmozódik a hangzás: bejönnek az élő dobok, a vonósok, virtuóz gitárok, és eluralkodik a káosz - a katarzis pedig nem marad el. Kilenc perc, de maximálisan ki van használva, nem fullad unalomba, mert folyamatosan változik. Ugyanez mondható el a másik leghosszabb dalról, a nyolc perces Touch-ról is, ami szintén egy két perces intro szerűséggel nyit, ahol még csak torzítva hallhatjuk Paul Williams hangját űrbéli hangok alatt, aztán megszólal Williams megtört, szomorú éneke tisztán, torzítás mentesen, ami aztán átcsap önfeledt diszkóba, de csak egy perc erejéig, mert ismét váltás jön, és vonósokkal díszített balladába megy át a dal, és még kórust is hallhatunk, végül Williams éneke zárja a tételt.
Ami a slágereket illeti, nem túl sok dalt lehet kislemezre másolni, mert nem egy slágerparádé szerencsére a RAM. A Get Lucky-n, és a másik Pharrell / Nile Rodgers kollaboráción, a Lose Yourself To Dance-en kívül kevés igazi slágeres szerzemény van rajta. Ez utóbbi dal egyébként a Get Lucky ikertestvére, csak masszívabbak az ütemek. A lemez matricája szerint ez kislemez is lesz, nem meglepő módon. Ezeken kívül még a feszes, pop-rockos Instant Crush-t lehet elképzelni kislemezdalnak, melyben Julian Casablancas szolgáltatja a vokált, torzítva, illetve akad még egy könnyed darab, a nem túl karakteres Fragmants Of Time, ami a lemez egyetlen gyengébb darabja. A maradék viszont tényleg nem igazán kislemezre való, mert vagy túl összetett darab, vagy túl lassú. A Kate Bush-os zongorajátékkal (!) nyitó Within például egy szívszorító ballada, a nagy zenekari sci-fi nyitánnyal megáldott Beyond is igen hasonló, a The Game Of Love pedig a Something About Us testvére lehetne, ami a hangzást illeti, csak ez sokkal jobb, erősebb és szebb. A Motherboard pedig egy szárnyaló, instrumentális darab, ami sok elektronikát használ, és szintén szépséges szerzemény, fuvolával díszítve. Instrumentális tehát ezúttal csak kettő van (a másik a Contact), így tehát ebből a szempontból is a RAM a legemberibb albuma a Daft Punk-nak.
Érződik a lemezen a rengeteg munka, elképesztően ambiciózus lett a végeredmény, ami manapság (pláne egy elektronikus együttestől) elég ritka. Ezzel az albummal mintha bezártak volna egy kört, ahol az volt a cél, hogy gépzenéből szép lassan átmenjenek élő, emberi zenébe. Hogy ezek után pedig mit várhatunk a robotoktól, pláne ha már erre is nyolc évet kellett várni, az jó kérdés (ha egyáltalán lesz folytatás). Ismételni sosem szokta magát a DP, így tehát lehetőségként egy elektronikusabb lemez maradna, ami viszont fura lenne azok után, hogy ennyit küzdöttek ellene. Ilyen dicső visszatérés után pedig remélem nem ez jelenti a Daft Punk végét!
A Random Access Memories-nak szuper igényes a hangzása, mely nagyon erős és karakteres dallamokkal párosul. Minden szempontból egy mestermű született, amelybe egyszerűen nem lehet belekötni. Az év albuma eddig.


10/10

4 comments:

loire said...

Hú,emberes kritika :D Ami talán még nekem eszembe jutott, hogy itt-ott (gyakorlatilag a legtöbb helyen) 70-80-as évek musical szerű. Érintve említetted végül is, hiszen a Within-nél írtad a korai Kate Bush hatást. Szerintem a DP-ot nem kell félteni, ha más nem, legközelebb mesterien vegyíti sajátos elemeit, vagy újít és mondjuk industrial rock-kal vagy goth-metal-lal kísérletezik :)

sidek said...

Jöhet bármi tőlük, csak ne kelljen megint majd' 10 évet várni rá. :)

loire said...

Egyébként érik nálam is, lehetségesnek tartom, hogy én is feljegyzek egy-két gondolatfoszlányt majd róla a közeljövőben. Tartalmas és részletes gondolatokat írtál, szóval gratula.

sidek said...

Köszi! :)

Na arra kíváncsi lennék, hogy miket írsz róla! :)