ALBUM / David Bowie: The Next Day

Tíz év hallgatás után, és amikor már mindenki azt hitte Bowie végleg visszavonult, egyszer csak a semmiből előállt a művész új albumának bejelentésével, alig két hónapja, amitől a teljes zenei világ megőrült. The Next Day címmel jelent meg a napokban a kereken tíz évvel ezelőtti Reality folytatása.

Már az első beharangozó dal, a Where Are We Now? is rendesen felborzolta a kedélyeket, pedig az még csak egy elegáns és szentimentális, amolyan öregurasan a múlton merengő darab volt, de nem sejthették a rajongók milyen is lesz valójában a visszatérő lemez, pedig, ha tudták volna! Ugyanis a dal teljesen félrevezető - a The Next Day ennél jóval fiatalosabb, erőteljesebb és markánsabb, és nem utolsó sorban zajosabb, tempósabb, mintha csak egy harmincas éveiben járó énekestől származna, nem pedig egy 66 évestől.
A nyitó, címadó dal máris energikusan és hangosan indítja a lemezt, sodró diszkó rockjával, utána pedig felváltva jönnek a gyors és középtempós darabok, lassú viszont csak elvétve akad egy-kettő. Úttörő, kísérletező hangzást most senki se várjon, annak ellenére se, hogy van egy dal (If You Can See Me), ami teljesen úgy hangzik, mintha csak az Earthling-ről származna, drum'n'bass-es alapjainak köszönhetően, ezt leszámítva viszont az album nélkülözi a modernitást, és helyette hagyományosabb rock számokat kapunk, amik jócskán idézik a harminc-negyven évvel ezelőtti Bowie-t. Leginkább olyan a The Next Day, mintha egy Bowie-best of lenne, csak épp csupa új szerzeménnyel, így például nem csoda az Earthling idézet, vagy a záró rideg, kissé horrorisztikus ballada, a hátborzongató Heat, mely pedig pont olyan, mintha az Outside-ról maradt volna le. Az album egyik csúcsdala, a (You Will) Set The World On Fire pedig a 89-es Never Let Me Down záródalának, a Bang Bang-nek az ikertestvére, a szintén csúcsdal, második kislemezes The Stars (Are Out Tonight) és How Does The Grass Grow viszont nem nyúlnak vissza messzire, épp csak az előző két lemezig, a Heathen és Reality világához. Hatvanas évekbeli hangulatokat is találunk a The Next Day-en, mégpedig az elszállós, LSD trippes I'd Rather Be High, a Valentine's Day és a balladisztikus, kissé filmzenei You Feel So Lonely You Could Die személyében, mely akár a régebbi Lynch filmekben is megállná a helyét. Aztán van itt még önfeledt szvinges, táncos darab, mely az ötvenes évek táncparkettjére repít vissza minket (Dancing Out In Space), meg-megbicsakló szaxofonos blues dal (Dirty Boys), és lúdbőröztető szerelmi csalódás (Love Is Lost), mely mind-mind azt mutatják, hogy egy ritka változatos és erős lemezzel van dolgunk. Szinte minden dal más-más Bowie korszakot idéz meg (hiába a konkrétan "Heroes"-t recikláló borító), ami egy tíz éves szünet utáni visszatérő album esetében logikus lépés, mert egy egyszerű, mai modern rock lemezzel valószínű nem nagy port kavart volna a művész, azon kívül persze, hogy egy Bowie-lemezt mindig mindenki örömmel fogad, az ováció viszont egy ilyen lemez esetében garantált. A The Next Day nem csak a Bowie életmű egy ékes darabja, mely méltán válik majd klasszikussá, de önmagában is egy emlékezetes alkotás lett, és az már biztos, hogy az idei év egyik legjobb lemeze.
Ha pedig a deluxe kiadást válasszuk (és mért ne azt választanánk), akkor további három szerzeménnyel lehetünk gazdagabbak, melyből a Plan című egy két perces instrumentális, gitárbontogatós tétel, melyet a The Stars klip elején is hallhatunk. A So She egy pattogós, naiv kis hatvanas évek bájával átitatott dalocska, mely alig éri el a két és fél percet, a nála nem sokkal hosszabb hangos, rockos I'll Will Take You There pedig a The Next Day című nyitódal párja, hogy ezáltal keretbe foglalja a (deluxe) lemezt.


8/10