2010-ben a Delphic egyike volt azon együtteseknek, akik bemutatkozásától sokat várt a szakma az első pár kislemez alapján, de az Acolyte nagylemez csak csendes sikereket ért el, a további kislemezek pedig csúnyán leszerepeltek a slágerlistákon. Valahogy nem robbantak akkorát, mint kellett volna, még annak ellenére sem, hogy a BBC sound of 2010-es listáján harmadikak lettek. Ettől függetlenül az album abszolút szerethető volt a maga sodró, euforikus, new wave-es electro-dance/pop hangzásával, és egy nagyon kellemes lemez született az Acolyte-tal. Három év telt el a bemutatkozás óta, azóta csak az olimpiához igazított Good Life című dallal jelentkeztek (ami nem került fel az új albumra), és most itt a második nagylemez a Collections, ami az Acolyte hangzásával teljesen szakítva, modern, elektronikus r'n'b-s beütésű pop zenére vált. Az effajta stílusváltások lehetnek kereskedelmi okokra is visszavezethetőek, de az együttes épp hosszasan taglalta ezt a hivatalos oldalán, amiből az derül ki, hogy egyszerűen csak nem akarták magukat ismételni, és rizikót vállalva azért is más stílusú zenével rukkoltak elő. Így már jobban érthető ez a nagy váltás, és ez esetben kifejezetten szimpatikus ez a húzás, mert azt mutatja, hogy egy olyan együttessel állunk szemben, akik merik a saját útjukat járni. Nézzük milyen is lett ez a stílus váltás.Olyan szempontból mindenképp érdemes volt váltani, hogy az első lemez hangzása már akkor sem számított túl különlegesnek és egyedinek, már akkor is nagy volt a túl kínálat belőle, a Collections stílusa pedig izgalmasabb, kísérletibb, és bizsergetőbb, dallamokban viszont gyengébb, mint elődje, a Changes és a záró Exotic például elég jellegtelenek. A nyitó, zajos Of The Young viszont mindenképp az élvonalba tartozik, ahogy az első kislemezdal, a Baiya is, ami talán az album legjobban összerakott darabja, de csak a remekbe szabott csúcsdal, az Atlas után, ami egy nagy ívű, hat perces lassú balladisztikus dal. Az utána következő minimalista, melankolikus, csendes, zongorás Tears Before Bedtime pedig a legkísérletibb a lemezen. Az egyre kiteljesedő, finoman dubstepes ütemű Don't Let The Dreamers Take You Away is egy szép darab, ami sokkal jobb záródal lenne, mint az utána következő lagymatag Exotic. Összességében egy élvezetes, friss hangzású lemez született, és elődjénél izgalmasabb, színesebb és változatosabb is lett a Collections, popossága miatt pedig sikeresebb lehet elődjénél. A producerkedésért pedig a DFA alapító Tim Goldsworthy a felelős!
7/10
No comments:
Post a Comment