ALBUM / Calvin Harris: 18 Months

Hosszas készülődés és tologatás után csak össze állt Calvin Harris új lemeze, mely egyszerűen a 18 Months címet kapta, mert kis túlzással az elmúlt másfél év slágereit gyűjtötte össze, köztük a Kelis-es Bounce, a Rihanna-s We Found Love vagy a Ne-Yo-s Let's Go megaslágerek.

Amikor megjelent tavaly nyáron a Bounce, nagyon örültem neki, hogy Kelis énekel benne, de nem sejtettem, hogy innentől kezdve nem lesz megállás közreműködőket illetően, de sajnos nem csak ez a gond a 18 Months-al. Amellett, hogy túl sok a közreműködő egy lemezre sűrítve, sajnos eléggé hasonlóak is a számok, és túlzottan kommersz pop lett. A rengeteg sztárénekes miatt úgy érzem ez az album leginkább a pénzről szól, pedig az első két lemez még kifejezetten igényes albumok, és nem esnek át a popposság túloldalára. Egyébként önmagukban a 18 Months dalaival nincs gond, mindegyik minimum kellemesre sikeredett, csak egy albumon ennyi ilyen jellegű és hasonló szám már elég tömény. A legnagyobb hiba pedig az, hogy mindössze egyetlen számban énekel Calvin, pedig kifejezetten kellemes énekhangja van (illetve még a Nicky Romero-vak közös Iron-ban énekel pár sort). Ezzel pedig sajnos az előző lemezekre jellemző enyhe melankólia is szinte teljesen eltűnt, amiért nagy kár! Látszik is, hogy az első két albuma sokkal személyesebb volt számára, most pedig csak írt egy tucat egy kaptafa club/dance számot és felénekeltette a legnagyobb sztárokkal, hogy biztos legyen a siker. Pedig Calvin-nek sokkal jobban állt az egyszemélyes, minimalistább maga kreálta disco.
Az egyedi I Created Disco-val, és a kifinomult és változatos Ready For The Weekend-el szemben a 18 Months-nak sajnos nincs túl sok hangulata, csak olyan, mint egy slágerválogatás - mondjuk ez utóbbit maga Calvin is mondta, amikor közzétette az album infókat. Még felsorolni is émelyítő a sok sztárt, közreműködőt rajta: Rihanna (a We Found Love tehát Calvin albumára is rákerült), Ne-Yo, Example, Nicky Romero, Ellie Goulding, Tinie Tempah, Dizzee Rascal, Kelis, Florence, Ayah Marar. Dizzee Rascal-t tehát ezúttal is meghívta Calvin egy dal erejéig, a rövidke electro-hip-hop Here 2 China-ba, amiben zeneileg még Dillon Frances is közreműködik (aki például korábban remixelte a Feel So Close-t).

Az album legjobb dala nem meglepő, hogy az, amit maga Calvin énekel, vagyis a Feel So Close. Nagy kár, hogy nem ilyen jellegű lett az egész album! A záró Thinking About You is szintén az egyik legjobban sikerült dal, amiben a Ready For The Weekend fő háttérénekese, Ayah köszön vissza - csak itt főszerepben. Némi melankólia  mutatóban ebben is hallható, ahogy hangulatilag és hangzásra is olyan a dal, mintha arról a lemezről származna - el is üt a 18 Months-tól. A zúzós electro-disco Iron című Nicky Romero dal szintén más, mint az album egésze, hisz ezt nem Calvin írta, csak pár sornyi szöveget bele (az a pár sor viszont annál jobb!), így furcsa is, hogy mit keres a lemezen, de ettől függetlenül ez is az egyik legjobb szerzemény rajta. A többi dal viszont homogénebb, hasonló alapok és hangszínek jelennek meg szinte mindegyikben. Ezek közül az Ellie Goulding-os I Need Your Love, a Ne Yo-s Let's Go, az Example-ös We'll Be Coming Back, és a Kelis-es Bounce a legkiemelkedőbbek.
Továbbá van még pár rövidke instrumentális szerzemény is, például rögtön a nyitó, melankolikus Green Valley, ami simán az egyik legjobb szám is lehetne, ha nem csak egy másfél perces intro lenne. Hangulatra ez a kis szösszenet is a Ready For The Weekend-et idézi, ahogy a School című funk-os interlude is. A savas kis Mansion pedig leginkább az Iron felvezetőjéül szolgál.

A 18 Months még jobb is lehetne, ha legalább a számok felében Calvin énekelne, de igazán nagy gond így sincs vele. Másfelől viszont egy igazán feel good album, ami nagyon kellemes hallgatni való, csak furcsa, hogy ősszel jelent meg, mert teljesen nyárias hangulatú. A lemezborító pedig ezúttal lett a legjobb.


7/10