ALBUM / Hot Chip: In Our Heads

A Hot Chip szerencsére megbízhatóan szállítja két évente stúdió lemezeit, így rájuk sosem kell hosszú éveket várni, és ami még ennél is fontosabb, az albumok gyors egymás utánjai sosem okoznak színvonal csökkenést náluk, sőt!

Az együttes hangzása albumról albumra egyre letisztultabb és kifinomultabb. Igazi kísérleti albumokkal kezdték a pályájukat, majd a 2010-es One Life Stand már lenyugvást mutatott és a durvább elektro helyett már az igazi melódiákra koncentráltak, puhább és finomabb zenei megoldásokkal. Ez a recept az In Our Heads esetében is megmaradt és lényegében olyan is a lemez, mintha a One Life Stand egyenes folytatása lenne. Főleg könnyed, táncos a lemez, mégis sok a drámai, mélységes darab rajta, amik tökéletes egyensúlyban vannak, de a Hot Chip-nél a tánc dalok is többnyire elég melankolikusak, ezért is áll olyan közel a szívemhez az együttes. A két frontember énekhangjáról pedig nem is beszélve! Egyiknek lúdbőröztetőbb a hangja, mint a másiknak. A mackós Joe Goddard lélekmelengető mélyebb orgánuma, és Alexis Taylor túlvilági magasabb hangszíne csak tovább növeli az együttes különleges megszólalását. A legtöbb dalt Taylor énekli mindig, de egy-egy teljes dalt Goddard is szokott énekelni albumonként - az övéi mindig a legékesebb darabok közé tartoznak, mint ahogy az In Our Heads-en is (These Chains).
A nyitó Motion Sickness olyannyira magasra teszi a lécet, hogy ezt a lemez többi dalának már nem is sikerül felül múlni, és egyben a Hot Chip egyik legerősebb dala is. A dal szerkezete és építkezése is bámulatos. Mély, brummogó szexofonnal kezd, majd egyre sűrűbb és ütemesebb lesz, míg nem egy New Order jellegű new wave-es dal kerekedik belőle. Ezek után könnyedebb dalok jönnek főleg, de azért akad még egy-két hasonlóan mélységes vagy szépséges szerzemény szépen elszórva a lemezen, mint például a monumentális hét perces Flutes, ami szintén borzongató, vagy az eredeti angol dupstep-es alapú These Chains is egy atmoszférikus szerzemény. A Look At Where We Are pedig egy törékeny és fájdalmasan szép darab. Albumonként általában két lassú dala van az együttesnek, ahogy az In Our Heads-en is: a másik lassú a Now There Is Nothing, ami viszont egy funkos, játékos szám. Ami a legfelszabadultabb és legvidámabb dalokat jellemzi, az például az első kislemeznek választott szögletes ütemű, és zajos Night & Day, a Don't Deny Your Heart és a második kislemezes How Do You Do?. Az első kettőt elég funkosra vették, míg az utóbbi egy igazi electro-dance bomba. Az Ends Of The Earth szintén igen ütemes, de az már jóval sötétebb, és inkább a house dominál benne. A Let Me Be Him viszont egy igazi emelkedett hangvételű, majd' nyolc perces epikus tétel, mely az Ends Of The Earth sötétsége után fényt hoz tavaszias, madárcsicsergős hangzásával. A záró Always Been Your Love meg egy amolyan levező kis lötyögés, de nagyon kellemes.
Mondhatni, hogy az In Our Heads az együttes legkönnyedebb lemeze lett, de azért ez így nem teljesen igaz, mert jócskán található a Hot Chip-re jellemző melankóliából továbbra is, talán csak az alapokat tekintve igaz az előbbi állítás, mert azok valóban egyre közérthetőbbek és egyszerűbbek, de kommersznek szerencsére még így sem mondható. Nagyon kifinomult lett az együttes az évek alatt, és csupa szívmelengető melódia jön ki belőle, ahogy az új lemezen is végig. Az In Our Heads simán az együttes egyik legjobb lemeze!


7/10