Az énekesnő nem tervezett új albumot saját elmondása szerint, de annyi jó dal maradt korábbról, hogy kedvet kapott újra stúdióba vonulni. Ismét segítségül hívta korábbi segítőit, Tony Kanalt (a No Doubt-ból, aki ugyebár Gwen ex-barátja), Linda Perryt, a Neptunest, Nellee Hoopert. Akadnak azért új közreműködők is, például Tim Rice-Oxley a Keane-ből, Martin Gore a Depeche Mode-ból, vagy az idétlen rapper, Akon, aki egészen hihetetlen módon teljesen jó számot rakott össze, abszolút távol a saját stílusától (szerencsére!). A vendégfelhozatal hallatán azt hihetnénk, hogy ugyanolyan albumot készített Gwen, mint az első, de nem így van. Az előző dance albummal szemben az új korongon a modern, elektronizált r’n’b és hip-hop kapja a főszerepet, mely az album felét teszi ki. Míg a L.A.M.B.-en a Neptunes producerduó csak egy dalt kapott, a Hollaback Girlt, addig itt ötöt, ami meghatározza az album stílusát. Az ő dalaik a szokásos minimalista elektronikus/elektrós hip-hop alapokat hozzák, melyre a legjobb példa az első kislemez, a Muzsika hangjait hangmintázó Wind It Up, vagy a Yummy, ami pedig eléggé hasonlít Missy Elliott Pass That Dutch-ára - csak mély basszusok, és monoton rap. Ebben a dalban Pharrel is megszólal, és azt rebezsgetik, hogy a harmadik kislemez lesz. A dal utolsó harmada egy instrumentális levezetés, mely különféle ipari, csörömpölő hangokból áll (kalapács, fúró...stb). A Breakin’ Up is hasonlóan keményebb kategória, de azért lágyabb Neptunes közreműködések is akadnak, mint például az Orange County Girl, vagy a U Started It, de nem olyan punnyadt módon szerencsére, mint az előző album mélypontja, az amerikaias Luxurious. A Swizz Beatz is hozzájárult a koronghoz egy hip-hop dallal, a rövidke, döngölős Now That You Got Ittel, sziréna hangokkal megspékelve.Ami a Sweet Escape többi dalát illeti, azok már közelebb állnak a L.A.M.B. hangzásához. Az album két legjobb és legerősebb dala a Don’t Get It Twisted őrült tempójú, cirkuszi dallamokkal tarkított electro-popja, és a szintén electro-pop záródal, a Linda Perryvel közös Wonderful Life, melyben Martin Gore gitározik, és leginkább olyan, mint a Depeche-től a Precious. Az új lemez Coolja a Tim Rice-Oxley (Keane) zongorajátékával kiegészített Early Winter, és a hasonló 4 In The Morning, melyek kiváló dalok. A Fluorescent is mutat némi hasonlóságot a debütáló albummal nyolcvanas hangzásának köszönhetően, mely egy finom, szintis darab, és igencsak hasonlít helyenként a Kraftwerk Neon Lights-ára (mely viszont még a hetvenes évekből való), nem véletlen a címbéli hasonlóság se! A második kislemeznek választott címadó dal, a trombitával díszített The Sweet Escape pedig teljesen elmenne egy No Doubt lemezen is, pedig ebben nem is segített Tony Kanal. Ennek a dalnak a közreműködője Akon, aki nemcsak producerként szerepel benne, hanem hangját is adja hozzá.
A korong tartalmaz még egy bónusz dalt is, a Wind It Up élő verzióját (Harajuku Lovers Live Version) a nemrég megjelent koncert DVD-ről, mely alatt egy cirkuszban éreszhetjük magunkat.
Azt le kell szögezni, hogy a Sweet Escape jóval gyengébb album, mint elődje, meg sem közelíti színvonalban azt, de, ha nem vetjük össze vele, akkor egy kellemes hangzású, modern és elegáns pop lemezt kapunk.
7/10
No comments:
Post a Comment