ALBUM / Röyksopp: The Inevitable End

A Röyksopp négy évvel a csendes, visszafogott Senior után végre visszatért új nagylemezével... és egyben el is búcsúzott tőlünk. Az idei Do It Again előfutár EP után a The Inevitable End album nem csak címével zár le egy korszakot, de valóban nem lesz több Röyksopp lemez.

A fiúk azt nyilatkozták, hogy már mindent kihoztak az album formátumból, amit csak lehetett, így úgy döntöttek, hogy nem készítenek több nagylemezt, bár nem oszlanak fel, csak másképp jelentetnek majd meg zenéket. Sajnos ez a megoldás számomra egyenlő a feloszlással, mert nagylemezek nélkül mi lesz? Néha egy-egy kislemez elszórva? Azzal nem sokra megyünk... Aztán persze meglátjuk, sok együttes oszlott már fel, meg mondott ezt-azt, aztán 5-7 év múlva nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és új albumot adtak ki (én is azt mondtam nem rég, hogy nem írok több album kritikát, aztán tessék). A Röyksopp esetében pedig még csak feloszlás sem történt, így nem tudom elképzelni azt, hogy ha folyamatosan készítenek még számokat, előbb-utóbb ne adnák ki őket egybe gyűjtve.

Az új album ahhoz képest, hogy utolsónak van szánva, annyira nem magasztos, sőt inkább elég tökös. Inkább csak a melankólikus szövegek utalnak sötétebb dolgokra, elmúlásra, végre. A hangzás viszont annál erőteljesebb, és keményebb. Rögtön a nyitó szám odabasz, a csak nem instrumentális Skulls-al, amiben a Röyksopp énekét halljuk teljesen robotikusra torzítva. Ezen kívül csak egy számban énekelnek még ők, a záró, katartikus, zongorás Thank You-ban, szintén torzítva. Az instrumentális Coup de Grace-en kívül, ami leginkább album levezető féle elszállós, magasztos darab, a többi dalban mind van vendég énekes, nem is akárkik. A Man Without Country Ryan James-ét egyszer, Susanne Sundfor-t kétszer, Robyn-t háromszor, míg a The Irrepressibles Jamie McDermott-ját ötször halljuk.
Azt már korábban is tudni lehetett, hogy a Do It Again EP-ről két számot is át fognak emelni az új albumra. A Monument-re és a Do It Again-re esett a választás, de mind kettő új verzióban került fel. Előbbi a fő albumra, utóbbi pedig a Prologue nevő bónusz lemezre, ami a The Inevitable End előszava, mely öt dalt tartalmaz. Hála égnek ide fel került a korábban a Running To The Sea kislemez b-oldalaként megjelent szépséges Something In My Heart, Jamie-vel. Ami pedig szintén nagy szerencse, hogy előbbi pedig magára az albumra került fel. Nagy kár lett volna két ilyen szép számot elhanyagolni. Susanne-t ezenkívül még a keményen kopogó, elecrós, sci-fi hajszás Save Me-ben hallhatjuk. Jamie többi dala között viszont mindenfélét találni. Van végtelenül lassú, ábrándos, befordulós (You Know I Have To Go - ami sajnos borzasztóan unalmas, ráadásul majd' nyolc perc), van diszkós (I Had This Thing), van trip-hop-os (Here She Comes Again), és van minimál technós (Compulsion - ami pedig nekem Björk One Day-ét juttatja eszembe, meg az Underworld-öt). Robyn dalai mindenképp az album csúcsai közé tartoznak. A Monument már eredeti, lassú, film zenés, elborult verzióban is eszméletlen volt, de a gyors, electrós-féle se semmi, az alig két és fél perces Rong pedig a dal szöveg világával kifejezve, kibaszottul szép! Ryan James pedig az egyik legegyszerűbb, legkönnyedebb dalt kapta, a Sordid Affair-t, ami a The Understanding hangzásvilágát hozza vissza, arról is leginkább a Beautiful Day Without You-ét. Egy nagyon kellemes, sodró darab.

Jó ötlet, hogy a lemez rendelkezik előszóval, mert, ha az az öt szám simán csak az album része lenne, akkor már egy túl hosszú és fárasztó hallgatnivaló lenne (az alap album így is egy órás), így viszont opcionális, hogy meg akarjuk-e még hallgatni őket az album előtt. A Prologue tehát tartalmazza átvezető gyanánt a Do It Again EP és a The Inevitable End között a Do It Again dal RYXP Version-jét (mely egy belassultabb darab, ellenben az eredeti, pop dallal), a Something In My Heart-ot, és három instrumentális, ábrándos tételt még, amik közül csak egy igazi dal (Goodnite Mr. Sweetheart), a másik kettő csak két-két perces hangulat darab. Az egyik elektronikus (Caramel Afternoon), a másik szimfonikus (Oh No!).

Ha már egyszer búcsút intettek a fiúk az album formátumnak, azt legalább becsülettel tették, mert 2014-ben jócskán kaptunk tőlük kiadványokat: egy mini albumot, valamint egy 17 számos monumentális nagylemezt, ami szép zárása egy makulátlan karriernek.


8/10