Azt hiszem elértem arra a pontra, hogy azt mondhatom túl vagyok az egész párkapcsolatosdin, és büszkén mondhatom, egy éve élek boldog nem-kapcsolatban. :)) És köszönöm, ennél jobban nem is érezhetném magam!
Pont egy éve, hogy nincs senkim, és nagyon jó ez így. Az utolsó pár hónapos "kapcsolatocska" tette be a kaput végleg (illetve az, hogy ez akkor zsinorban a harmadik volt, hogy dobtak), mikor négy hónap után egyszer csak sms-ben közölte velem az illető, hogy számára ennyi volt, befejezi a kapcsolatot velem. Utána hiába hívtam és írtam neki vissza, hogy azért ezt legalább ne sms-ben, hanem szóban zárjuk le, válaszra se méltatott. Nem ragozom...
Na ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy picsába a rohadt szerelemmel, elegem van belőle! Ez azóta is tart, és egyáltalán nem érzem szükségét, hogy legyen valakim, és másra pazaroljam a drága időm, azért, hogy végül úgy is dobjon. Elegem van ebből a mókus kerékből, kiszálltam.
Mondanom sem kell, mióta egyedül vagyok, ezerszer jobban, kiegyensúlyozottabban érzem magam, nincs több nyomasztó érzés, hogy vajon mit gondol rólam a másik, őszinte-e velem, vajon szeret-e, vajon mikor hagy el. Nem hiányoznak a görcsölések ezek miatt. A másik meg, hogy azt kezdek az időmmel, amit csak akarok, nem kell senkihez se igazodni, alkalmazkodni.
Ki tudja, egyszer lehet megint feltámad a vágy bennem, hogy jó lenne valakivel együtt lenni, vagy csak spontán beleszeretek valakibe, de nagyon remélem, hogy ez nem nagyon következik be, mert addig jó. A szerelem hülyévé teszi az embert, teljesen kifordul magából, más ember lesz - legalább is rám igaz ez, és nagyon nem szeretem olyankor magamat, legbelül érzem, hogy nem vagyok önmagam, de mintha egy külső erő vezérelne.
Úgyhogy élvezem most az egyedüllétet, anélkül, hogy magányosnak érezném magam, és ez nekem így most nagyon jó. fucklove
No comments:
Post a Comment