ALBUM / Moby: Destroyed

Moby szerencsére sosem váratja hosszan rajongóit új albumaival, nagyjából két évente szállítja őket megbízhatóan, és mindig valami színvonalas alkotást tesz le az asztalra. Nincs ez másképp a legújabb, Destroyed című albummal sem!

Egyetlen hibának talán csak a hosszát lehetne felróni, mert ez bizony több, mint 70 perc lett, ami sosem szerencsés az albumoknál, mert félő, hogy fárasztóvá válnak a végükre. Szerencsére a lemezen nem sok felesleges szerzemény szerepel, így még terjedelmes hossza ellenére sem válik unalmassá, de azért néhány dal lemaradhatott volna. Szám szerint úgy két-hárommal van több a kelleténél. Vicces módon pont a két eddigi kislemezdal a leggyengébb láncszám, a lemez témájához és hangulatához egyáltalán nem passzoló pop-rockos The Day, és a szörnyen önismétlő, goszpeles Lie Down In Darkness, ami olyan, mintha a 18-ről maradt volna le (ez utóbbi témájában illik ugyan a lemezre, de hangzásvilágában nem). A maradékkal viszont az égvilágon semmi baj, csupa hangulatos, melankolikus, ridegebb elektronikus, jól eltalált alapokkal operáló dalok váltogatják egymást, amelyek valóban jól beleillenek a "destroyed", azaz a "megsemmisült" témakörbe, érzésbe. Moby azért választotta ezt az album címet, mert amellett, hogy a borító fotót egy reptéren kapta le, és a kijelző a "destroyed" szót írta ki, valóban így is érezte magát amikor folyamatosan egyik országból a másikba repkedett turnézni, álmatlanul hánykolódva hotel szobákban, vagy épp repterek tranzitjaiban. Moby szerint a lemez leginkább az éjjel 2 órai, üres városok aláfestő zenéje, ami többé-kevésbé találó is. Az instrumentális The Broken Places tökéletesen megadja az alaphangulatot, és sugallja ezt az érzést rögtön az elején, töredezett elektronikus alapjaival és hidegségével. Ezek után erőteljesebb, electrósabb darabok jönnek, mint például az első promóciós klipdal, a lemez egyik csúcsa a Be The One, a Sevastopol, a The Low Hum, és a Rockets. Aztán picit leül a lemez a The Day-jel és a Lie Down In Darkness-szel, de aztán máris jön a következő csúcspont, a the knife-os Victoria Lucas, és a lemez legkeményebb, legelectrós darabja, a paranoiás After, amiben Moby énekel (nem sok ilyen van amúgy a lemezen). Az ez után következő electro-pop Blue Moon tökéletes kislemezdal lenne, benne van minden potenciál, ami leginkább a Mistake testvére lehetne. A kissé dubos The Right Thing egy amolyan késő esti, beszívott darab, gitárral, lusta dokokkal, női vokállal. Kissé talán ez is lelóg a korongról, de kellemes darab. Ezután pedig egy szinte teljesen filmzenei score blokk következik lemez zárásképp csupa erős dallal. A Stella Maris egy különös szerzemény szimfonikus zenekarral és áriával, mely felkészíti a terepet a két katartikus és epikus zárószámnak. A hét perces The Violent Bear It Away egy sodró, zongorás szám, a nyolc perces Lacrimae pedig egy lassabb, elszállósabb dal, mely lassan teljesedik ki. Mindkettő Moby bemutatkozó albumát, az Everything Is Wrong-ot juttathatja eszünkbe, arról is a (a szintén epikus) God Moving Over The Face Of The Water-t és az örök kedvenc First Cool Hive-ot.
Ezek után pedig jön még egy amolyan outro jellegű két perces kis, szintén filmzenét idéző szösszenet, ami a Lacrimae után már nem feltétlen hiányzik, de azért nem baj, hogy ott van.

A lemez füzet telis-tele van Moby turné útjain készült fotóival, mind nagyon szép és hangulatos, így ez az album lényegében egy turné napló is, pláne, hogy a számokat is szállodákban, a koncertjei idején írta. Több féle kiadás létezik a Destroyed-ból: van sima, amiben a legkevesebb fotó található, van egy kiterjesztett kis könyv (digibook) még több fényképpel, és létezik egy exkluzív, rendes nagyméretű könyv is az összes képpel. Különösen hangulatos nézegetni ezeket az atmoszférikus fotókat a lemez hallgatása közben!


8/10