filmz

True Grit.
Coen-éktől sose lehet tudni mit kapunk következő alkalommal, ezúttal egy westernt. Vagy legalábbis valami olyasmit. Szerencsére nem egy klasszikus lövöldözős, akció western, inkább a bosszú filmek sorába illeszthető. Így eleve nem számítottam rosszra. Nem is kellett csalódnom. Jók a karakterek, a színészek és a történet is. És még érzelmes is.

Singles.
Bár ezt már láttam korábban, de olyan régen, hogy semmire se emlékeztem már belőle, így tiszta új volt most. Benne van az a fajta hangulat, ami a mai ilyen jellegű filmekből már hiányzik, és nem is nagyon képesek visszaadni. A 90es évek filmjeinek van egy nagyon erős hangulata, (csak úgy mint a 80asoknak), mai szemmel valószínű ez az egyik legnagyobb erőssége a Singles-nek. Mind zeneileg, mind hangulatra nagyon ott van, a karakterek is szerethetőek. A mai ilyen jellegű, romantikus, "szinglis" filmjek csak suttyókról meg üres karakterekről szólnak, de ez korának köszönhetően egész más. Benne van az akkori grunge szellemiség is, mivel 92-es film. Jó elveszni a hangulatában. A rendező egyébként az a Cameron Crowe, aki az egyik hatalmas kedvencemet is rendezte, az Almost Famous-t, ami szintén a rock zene előtt tiszteleg.

The English Patient.
Száz év után rászántam magam, hogy megnézzem, és nagyon kellemeset csalódtam benne. Azt hittem sokkal történelmibb, és háborúsabb, de szerencsére nem azon van a hangsúly, hanem az érzelmeken. Tetszik a monumentalitása, a múltba visszamerengő történet vezetés, a hangulatos helyszínek, na meg a két színésznő! A rendező másik filmje a Breaking & Entering szintén iszonyat jó, de a Tehettséges Mr. Ripley nagyon nem tetszett.