Moby - Hotel

Moby 2002-es 18 albuma után három évet kellett várnunk új, Hotel című lemezére, melynek témaköréül a hotel szobák ezernyi titkai, kezdeti tisztasága, történései szolgáltak. A 18 melankólikus egyhangúsága után, a művész most a Play eklektikussága felé kanyarodott vissza.

Moby nem az a zenész, aki albumról albumra ugyanazt nyújtja, ám az utóbbi három lemezén úgylátszik rátalált végleges önmagára. A korai korongjai szinte lemezről-lemezre mást nyújtottak, ezért is furcsa, hogy sikerült mégis megállapodnia egy hangzásnál. Moby 1999-es albuma mutatta először az előadó megkomolyodásást (bár a komolyság, drámaiság eddig is ott lapult a lemezein), majd az utána következő 18 mégjobban megerősített minket, hallgatókat ebben, és a mostani Hotel című is ezt a tendenciát folytatja, tehát joggal gondolhatjuk, hogy ez Richard Melville Hall immár változni nem akaró formája. Bár ebben sem lehetünk biztosak, mert egyszer csak gondol egyet, és ismét előáll mondjuk egy heavy meatal lemezzel, vagy valami kemény techno anyaggal.
Az új korongon, mint már említettem az eklektika az uralkodó, és nagyjából három stílusra lehet választani az albumot. Az egyik a lágy pop-rock, a másik a dance (ami ezidáig eléggé hanyagolva volt, de most ismét kapunk dance-himnuszokat végre), és az utóbbi időkre jellemző gondolkodtatós, ambient hangzás.
Mivel Moby nem használt hangmintákat ezesetben, és minden apró részletet saját maga játszott fel, kicsit organikusabbnak hat az egész, mint az előző két testvér lemez.
Egy rövid, ám annál felemelőbb intro (Hotel Intro) után máris pörgősen indul a lemez, rockos hangzásban, amiből még egy-két darab előfordul a korongon (Raining Again, Beautiful, Spiders, Slipping Away). Ezekkel a dalokkal Moby, a We Are All Made Of Stars-os vonalat folytaja teljes mértékben.
Ami a dance-es vonalat illeti, nagyon markáns darabokról van szó. Rögtön a beharangozó kislemez is egy ilyen dal, Moby minőségi elektronikájából, a Lift Me Up, mely már most nagy sláger. Ilyenből is több van elszórva az albumon (Where You End, Dream About Me, Very-ami egy kemény techno szám). A maradék pedig a jól bevált, néhol szomorkás, melankólikus, néhol szép, ambientes számok, helyenként zongorával tarkítva (Temptations-New Order feldolgozás, I Like It, Love Should, a záró Homeward Angel és a relytett bónusz dal is).
Ami az énekhangokat illeti, csupán Moby és egy hölgy, Laura Dawn hangját halljuk végig. A gospeles betétek eltűntek, ami talán két album után nem is baj, mindenkinek frissülnie kell.

Ezek hallatán azt hihetnénk, hogy ennek a lemeznek semmi köze az előző kettőhöz, de meghallgatva más a helyzet. A helyenkénti ütemesség sem tutja letagadni azokat a hangulatokat, melyek a Play, és 18 esetében voltak megfigyelhetőek.
Összességében egy jól átgondolt, tömör albummal állunk szembe.

Akinek ez az egy lemez nem elég, az szerezze be az album, dupla, limitált változatát, ízléses díszdobozba csomagolva, melyben megtalálható egy teljesen új szerzeményeket tartalmazó ambient lemez, Ambient címen.