ALBUM / Calvin Harris: Motion

Calvan Harris a két évvel ezelőtti 18 Months után máris előállt a folytatással, ami pont ott folytatja, ahol a kommerszé váló előző album abbahagyta, azaz sosem állt le, mert folyamatosan jöttek az újabb és újabb kislemezdalok.

Ahogy már többször is kifejtettem, Calvin Harris az az előadó, akinek látványos átalakulása felett nehezen tudok napirendre térni. Sajnos szuper szimpatikus, magát nem komolyan vevő, egyszerű és hétköznapi electro-popperből egyszerre csak beolvadt az unalmas sztár DJ-k közé második, Ready For The Weekend albuma után, ahogy egyre sikeresebb lett. Mind zeneileg, mind imázsra látványos lett a változás. Ezek ellenére azért komoly gond nincs Harris-szel, mert továbbra is ontja magából a ragadós dalokat, csak épp kevésbé izgalmas az egész produkció, mint a kezdeti években. Az átalakulás egyik leglátványosabb eleme, hogy sajnos saját, kicsit amatőr, de annál szerethetőbb hangját lecserélte vendégénekesekre, így utóbbi két albuma a sztárvendégekről szól már. Persze ez is hozzáállás kérdése, mert nem feltétlen baj az, ha az egyes számokban mások énekelnek, de én jobban szerettem, amíg Harris maga énekelte dalait, mert jóval személyesebbek voltak - no meg lemezei is egységesebbek voltak. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva negatívumai ellenére, továbbra is szeretem az előadó zenéjét, és mindig örömmel veszek egy új albumot tőle, mert végtére is továbbra is nagyon szerethetőek fülbemászó dalai.
A Motion hangzásra pontosan olyan, mint a 18 Months, teljesen testvérlemezek. Míg az első két album között nagy volt az eltérés, addig az utóbbi kettőnél nincs változás, egyelőre beállt egy stílusra Harris, amin nem akar változtatni.
Az album felütése erős, az egyik legjobb dallal indít, amit szerencsére Harris maga énekel (a másik dal, amiben ő énekel, a Summer című nyári sláger). A Faith zongorával indít, és idéz némi melankóliát a régebbi albumokból. Ezek után még zsinórban két dalban a férfi hangoké a főszerep, jön a tavalyi Under Control a Hurts énekesének, Theo Hutchcraft-nek az énekével, majd a legutóbbi kislemezdal, a John Newman énekelte Blame. Az első női hangig a negyedik dalig kell várnunk, ami egyben a lemez egyik csúcsa is. Az All About She énekével díszített Love Now a lemez kevés ízléses darabjai közé tartozik, ami nem akar club bomba lenni. Ez a dal abszolút a régi Calvin Harris-t idézi szolid, középtempós, puhább ütemeivel, a hegedű hangok pedig halálosan fülbemászóak és lúdbőröztetőek. A másik dal, ami még tovább fokozza ezt a hangzást, a lemez másik csúcspontja, az Outside Ellie Goulding-gal - ami egyébként a következő kislemezdal. A további legkiemelkedőbb dalok még (szintén mind nőké) a HAIM együttes közreműködésével készült, a lemez legkomplexebb hangzású dala, a Pray To God, és a Ready For The Weekend album hangzását idéző Together, amiben pedig nem más énekel, mint Gwen Stefani. Mindkét szerzemény a visszafogottabb, electrósabb dalok közé tartozik a lemezen. Ami még szintén eltér a clubos iránytól, az az ismét Hurts énekét tartalmazó lassú Ecstasy, ami viszont a lemez legfeledhetőbb dala. Az album maradéka viszont sajnos az erősen clubos irányt erőlteti, amik egyszerűen teljesen kilógnak az énekes, slágeres dalok közül. Ezek a dalok többnyire instrumentálisak, amikből csak a Slow Acid emelkedik ki, ami egy kimondottan jó darab, egy kemény, savas szerzemény, ami a korai Fatboy Slim-et és Chemical Brothers-t idézi. Ez a dal telitalálat, és mutat még némi kísérletező kedvet Harris-ből, ami ráadásul egyáltalán nem is slágeres.
Az Overdrive, It Was You és Burnin' dalok viszont még ha önmagukban nem is rosszak, akkor sem illenek a lemezre. Van még két énekes szerzemény, amik szintén a club vonalat erősítik, az egyik a nyáron megjelent, majd a Blame kislemezen is helyet kapó instrumentális C.U.B.A. alapjait használó Open Wide, amiben az album egyetlen rappere, Big Sean szerepel, a másik pedig az album záró Dollar Signs Tinashé énekével. Utóbbival két gond van. Egyrészt album zárónak teljesen alkalmatlan, mert semmi záró hangulata nincs, másrészt pedig a dal kettőssége: ugyanis úgy épül fel, hogy vannak a dallamos, énekes részek, amik a régi Harris-t idézik, és vannak a buta, ütemes részek. Ha a dal csak az énekes részekből állna, egy nagyon hangulatos, finom zárószám is lehetett volna, de így egyszerűen csak lógni hagyja a lemezt, és kábé olyan, mintha az album közepén nyomnánk egy stop gombot.
Annak idején a 18 Months-nál teljesen el voltam hűlve, hogy mennyire kommersz lett az a lemez, de az legalább még nagyon szépen fel volt építve, volt felvezetése, középrésze, és levezetője, és minden dal jó helyen szerepelt, valamint nem voltak oda nem illő darabok. Sajnos a Motion-nél ez nem mondható el, csak fel vannak rá hányva átgondolatlanul a dalok, és nem egy rá sem illik.

Bár még így is sok jó dal szerepel a Motion-ön, de a sok negatívum csak egy erősen közepes lemezt eredményez. Mindig abban reménykedem, hogy egyszer Harris visszatér régi önmagához, és hagyja ezt a clubos világot, és újra maga fogja énekelni dalai nagy részét, de erre az esély szerintem nulla.


6/10