ALBUM / Orbital: Wonky

A 2004-es feloszlás után 2009-ben a rajongók nagy örömére összeállt az Orbital koncertezni, ami olyan jól sikerült, hogy végül egy új album elkészítéséhez is kedvet kaptak a fiúk. Nyolc év kihagyás után végre itt a vadiúj Orbital album, a Wonky.

Őszintén szólva, ez nem egészen az a visszatérés, amire annyira számítottam, de ettől függetlenül egy nagyon jól sikerült albummal van dolgunk. Az egyetlen gondom a lemezzel csak az, hogy túl könnyed és napsütéses, már-már populáris, szemben a korábbi melankolikus, sötét, elborult és olykor horrorisztikus hangulatokkal, és a filmzenei témák is hiányoznak. A dalok szerkezetei, alapjai és dallamvilágai is jóval egyszerűbbek, mint korábban. Másfelől viszont érthető, hogy nyolc év után nem valami kísérleti anyaggal készültek, hanem egy ünnepi hangulatú, euforikus táncosabb lemezzel. Az új albumot amúgy az újraegyesülés utáni koncertezések ihlették, mert amikor 2009-ben összeállt újra az Orbital, és lassan két éve játszották csak a régi slágereiket, úgy voltak vele, hogy jó lenne már valami újat is előadni, így még egy ok, amiért a lemez olyan táncos és nyárias lett, mivel gyakorlatilag a fesztiválokhoz íródott. Bár magukhoz képest messze ez a legkönnyedebb és legkönnyebben befogadható albumuk, azért szerencsére nem egy szimpla tánc lemezről van szó. A Wonky egyenesen a gyökerekhez kanyarodik vissza, vagyis az első két cím nélküli techno lemezhez.
A nyitó középtempós dal (One Big Moment) - melynek már a címe is mutatja, hogy ünnepi pillanatnak szánták a fiúk - egy igazán felemelő, fényes, electros darab, tipikus orbitálos barokkos, harangjáték szerű hangokkal, ami némileg a záró, kristályos dallamú Where Is It Going?-hoz illeszkedik, csak ez utóbbi vaskos ütemekkel rendelkezik. Ami pedig a kettő között helyezkedik el, az elég változatos, mégis szépen kapcsolódnak egymáshoz - úgy hullámoznak a dalok, akárcsak a borítón a színes csíkok. Rögtön ott van a lemez egyik legerősebb száma, a melankolikus Straight Sun, melyhez tökéletesen illik a borús videoklip. Zongorával nyit, majd bejönnek a nagy ütemek, a lúdbőröztető zongora futamok pedig végig jelen vannak. A Never szintén klipdal, és már jó ideje ismeretes, nem kifejezetten erős dal, de, még így is egy kellemes darab. Nagyjából a fele lassú, majd csak a második felére megy át electro-dance-be, a magas hangszínek pedig kellemesen bizsergetik a hallójáratokat (aminek dallama a The Middle Of Nowhere nyitószámát, a Way Out-ot juttathatja eszünkbe). Ismét klipdal következik, ami egyben az első igazi kislemeze is az albumnak, a New France, mely az együttes legslágeresebb szerzeménye, amihez Zola Jesus-t kérték fel vokálozni. Erős, sodró szintis darab, bár az Orbital-ra szinte egyáltalán nem jellemző a hangzása.
Ezek után jön a lemezen egy kis törés, mely az album legjobb, legerősebb és legkomplexebb hét percnyi pillanatát okozza. A Distractions végre egy ízig-vérig orbitálos darab, minden melankolájával, és rétegzett, ambientes hangzásával. Lassan indul, sok benne a váltás, majd a végére egy kis drum'n'bass is beköszön, aztán hirtelen bejön egy tipikus, régies orbital-hangszín, és ezzel át is vált a dal a legoldszkúlabb, acides rave számra, a Stringy Acid-re, ami akár a kilencvenes évek elején is íródhatott volna, és leginkább a klasszikus Chime-ra hasonlít. Egyébként nem véletlen, mert egy régi fiókba tett ötletet vettek most elő és fejeztek be, ezért is olyan, mint ami simán ráillene az első két Orbital-lemezre. Bő öt percnyi döngölés után elérkezik az album legkeményebb száma, a dupstepes és drum'n'basses elemeket vegyítő Beelzedub, ami egy igazi gyilkos darab, és szintén az album egyik remeke. Ami nem is csoda, hisz a szintén kemény, indusztriális Satan szolgáltatta az alapot, mely az egyik legelső Orbital-szerzemény 1990-ből. A mai napig játsszák a fiúk koncertjeiken, most viszont átformálták azt egy teljesen új dallá, amiben azért szórványosan fel lehet ismerni az eredetit, és ugyanolyan ütős is lett. Ezek után pedig maga a címadó dal következik, és egyben a második kislemez, melyet instrumentális verzióban már párszor előadtak koncerteken, de az album verzióhoz szerettek volna vokált is, így a brit rappercsajra, Lady Leshurr-ra esett a választás. Valóban illik ehhez az őrült, electro-hip-hop-os dalhoz Leshurr szintén beteg rappje, de azért az idegesítő macskanyávogás effekt már túlzás bele, azt igazán kihagyhatták volna. A dal közepe pedig egy hirtelen váltással átmegy egy brutális, filmzenei kalandozásba, ami sajnos mindössze csak egy percig tart, pedig ha végig ilyen lenne, vagy többször ismétlődne benne, akkor bizony elkészült volna az Orbital egyk legjobb száma, de így csak egy kellemes és érdekes dal a végeredmény.

A régi szép időkre jellemző tíz perces tételek és több részes számok ezúttal is elmaradnak sajnos, ahogy már az utóbbi két albumon is, így be kell érnünk átlag hat perces dalokkal ötven percben, ami viszont cserébe annál tömörebb és szórakoztatóbb. A zárószámnak mondjuk nem ártott volna hosszabbnak lennie, és jobban építkeznie, mert fél perc után már be is jönnek a pengeéles ütemek, majd hirtelen és teljesen váratlanul ér véget a dal, de azért így is hatásos és felemelő befejezése a Wonky-nak.
Összességében egy igazán szép visszatérő lemez ez az Orbitaltól, mely jól hallhatóan a rajongóknak készült, csak úgy, mint a búcsúzó Blue Album is annak idején. Viszont remélem, hogy ha lesz következő album, akkor nem egy újabb nosztalgia lemezt kapunk, hanem újra valami előremutatóbb, kísérletibb anyagot, ahogy az korábban az Orbitaltól mindig elvárható volt.


8/10