Hát sajnos a lehető legrosszabb úton haladt tovább. Hiába várja évek óta Madonnától mindenki azt, hogy visszakanyarodjon a művészi énjéhez, a Confassions-szel és Hard Candy-vel felvett ultra fiatalos imázsra építve, ezúttal zeneileg is a lehető legdurvább módon fiatalodik vissza. És ezzel el is jutottunk az MDNA legkomolyabb problémájához. Sajnos a lemez olyan szinten fiatalos és trendi, hogy az már teljesen méltatlan az 53 éves pop királynőhöz, de Madonna azért sem vesz tudomást erről. Valaha ő diktálta a trendeket, most pedig követővé vált, ami sosem volt jellemző rá azelőtt, azaz a Hard Candy előttig, mert az volt az első lemeze, amivel szintén az aktuális trendeknek felelt csak meg, de az a lemez legalább még egy teljesen igényes produktum volt, tele erős dalokkal. Az MDNA-n viszont sajnos a dalok sem erősek (néhány kivételével), ráadásul teljes káosz uralkodik rajta. Nem csak, hogy totál másmilyen minden szám (ilyenre is volt már példa Madonna karrierjében - Ray Of Light, Music - de ott a magas színvonal egységessé kovácsolta az összhatást), de a színvonal is erőteljesen ingadozó. Nagyjából a lemez felére mondható, hogy kifejezetten jól sikerült és korrekt lett, a maradék viszont középszerű, vagy kifejezetten gyenge. Ezeknek köszönhetően teljesen egységtelen az album, és a koncepció teljes hiánya jellemzi, ahogy ezúttal a borítónak sincs semmi témája, nem sugall semmit (de legalább messze jobb, és normálisabb, mint a Hard Candy katasztrofális borítóképe). Csak össze van rá hányva mindenféle szám, legyen az trendi electro, diszkó, pop, ballada, indie, így az MDNA teljesen széttartó lesz, arról pedig nem is beszélve, hogy jó pár szám olyan, mintha valami korábbi Madonna lemezről származna, így még az önismétlés is közrejátszik. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik Madonnára eddig nem voltak jellemzőek. Érthetetlen, hogy mi mehetett ennyire félre Madonnánál az utóbbi években.Ami a producereket illeti, Madonna végre újra elővette William Orbit-ot, akinek mindenki nagyon örülhet, de sajnos nem vele készült az egész album (azért a fele igen). Ott van még Benny Benassi és Martin Solveig is, akik épp nem végeztek rossz munkát, csak hát nem illenek már Madonna korához ezek a trendi zenészek. A túl sok producernek és dalírónak köszönhetően pedig teljesen szétesős az MDNA, és képtelen összeállni egy kerek egésszé. Ahány szám, annyi stílus és hangzás, ráadásul mivel William Orbit és a többiek egész más színvonalat képviselnek, így eleve rossz ötlet volt őket egy albumra ereszteni, ez okozza tehát a legfőbb problémát. A legjobb dalok majdnem mind Orbit nevéhez kötődnek természetesen. A kopogó ütemű Gang Bang egy zajos, technicista, anti-populáris dal, amit csak a mű-keménykedő szövege tesz kissé komolytalanná, egyébként egy erős darab. Aztán ott van a lemezt záró három tökéletes szám: a Love Spent bendzsóval nyit (már ekkor hallható, hogy valami különleges lesz) majd szépen kibontakozik, folyamatosan változik és egy sodró, döngölő ütemű, lúdbőröztető szám kerekedik belőle, ami mintha csak a Music-ról maradt volna le. Aztán ott van a pattogó ütemű ballada, a Masterpiece, ami különös keveréke a modernitásnak és Madonna kilencvenes évek közepi ballada korszakának. A dal egyébként Madonna legutóbbi filmrendezéséből a W.E.-ből származik, és nagyon helyes, hogy átemelte az MDNA-re - még, ha teljesen ki is lóg róla (de a stílus kavalkádon ez igazából már nem oszt nem szoroz). Az album záró Falling Free-re pedig nincsenek szavak. Ez teljes mértékben a Ray Of Light mélységeit és hangzását idézi, Madonna énekhangja pedig gyönyörűséges benne. Az albumra természetesen egyáltalán nem illik rá ez sem, de hát ez az MDNA esetében már teljesen mindegy is, legalább kaptunk egy igazi mesterművet. Nagyon minimalista szerzemény, melyben hol torzított zongora van, hol szépséges vonósok, hol lágy elektronikus hangok csillannak fel, ami egy katartikus dalt eredményez, és ennek a dalnak köszönhetően mégis pozitívabb az összhatás, mikor véget ér a lemez. A maradék két Orbit dal pedig eltérő. Az egyik egy teljesen középszerű, de azért megkapó electro-pop szám (Some Girls), aminek a társszerzője egyébként Klas Ahlund (pl. Robyn) - ebben a dalban inkább az ő keze munkája érződik jobban. A másik pedig az I'm A Sinner, ami lényegében megismétli a Beautiful Strangert. Nem csak, hogy önismétlő, de lapos is. Egyedül a hangzásával nincs gond.
Martin Solveig három dalért felelős. Ott van ugye a szégyenletesen gagyi Give Me All Your Luvin' Nicki Minaj-jal és M.I.A.-vel, aztán Minaj visszaköszön még a középtempós I Don't Give A-ben, aminek a végén még templomi kórust is kapunk. A három közül egyértelműen a Turn Up The Radio a legjobb és legerősebb, mely egy könnyed, nyárias electro-pop szám, nagy ütemekkel. Ez utóbbi még akár kislemez esélyes is lehet.
Benny Benassi-vel készült dalból kettő van, az egyik a második kislemeznek választott album nyitó dal, a diszkós Girl Gone Wild, ami alapvetően jól sikerült, csak kissé túl édeskés a refrén, a másik pedig az I'm Addicted ami egy zúzós hiper-turbó electro szám, mely egy hibátlan darab (az most mellékes hogy nem túlzottan illik az 53 éves Madonnához).
Aztán ott van még a Superstar, ami könnyedsége ellenére is egy szerethető és aranyos szám, ami leginkább a Dear Jessie mai megfelelője. Ezért pedig egy bizonyos Indiigo és Michael Malih felelős.
A deluxe verzió bónusz lemezén további négy szám található (három Solveig és egy Benassi), amik sajnos egy kivételével olyannyira jól sikerültek, hogy az albumon lenne a helyük, pláne, hogy jó pár számot le is lehetne cserélni rájuk. A Beautiful Killer egy igazán elegáns hangzású és ötletes szövegű, kifinomult középtempós, enyhén melankolikus diszkó szám, az I Fucked Up messze az MDNA egyik legjobb dala lenne, mely egy gitáros electro ballada (az American Life album juthat róla eszünkbe), de a Best Friend is abszolút jól sikerült darab, mely pedig olyan, mintha a Hard Candy-ről maradt volna le, konkrétan a Heartbeat testvér darabja. Ami pedig a B-Day Song-ot illeti, azért hálásak lehetünk, hogy a bónusz lemezen végezte, mert az már olyan szinten tingli-tangli, hogy csak is poénból készülhetett el, de igazából a dalszöveg is erre enged következtetni.
Hiába van sok kellemes szám, és csak néhány melléfogás az MDNA-n, Madonnától nem elégszünk meg a kellemessel. Ami felett pedig sajnos képtelenség szemet hunyni, az az, hogy Madonna kínosan próbál megfelelni a mai fiatalok ízlésének és trendi akar lenni, ami végül egy koronáját hajkurászó hajdani pop királynőt mutat, aki nem képes elfogadni, hogy túl van már az ötvenen. Sajnos Madonna csak belesűrít mindent a lemezébe ami ma divatos és menő, így az eredetiség teljes hiánya is jellemzi az albumot, ami megint csak kesernyés szájízt hagy maga után.
7/10
No comments:
Post a Comment