Anthony ezúttal az éteri elektronika helyett inkább a new wave-es szinti pop-rock dalokra megy rá, amilyeneket eddig is hallhattunk néha tőle (Don't Save Us From The Flames, Kim & Jessie, Graveyard Girl), de most ezek a dalok alkotják az új lemez gerincét. A Kate Bush-t idéző lassú dalok helyett pedig inkább filmzene szerű magasztos balladákat kapunk, ami a lassabb tételeket illeti.Anthony nagy szabású koncept albumban gondolkodott, amit a végletekig kidolgozott. A Hurry Up, We're Dreaming először is a szerző gyerekkorának állít emléket, ami elmondása szerint csodálatos volt, a testvérével pedig nagyon jó kapcsolatban volt. Ennek megfelelően a dupla album két lemeze egy testvérpár egy-egy korongja, amiken a dalok ráadásul egymás tükörképei, így mindkét lemezen ugyanazon a helyen vannak a hasonló hangzású és hosszúságú szerzemények. Folyamatosan váltogatják egymást a normál illetve az átvezető rövidke dalok. Ez útóbbiak főleg a sivatagban íródtak LA-ben, ugyanis Anthony pár éve kiköltözött Amerikába, ami elmondása szerint nagy hatással volt életére, ezáltal a hangzásra is. A rövid tételek csupa hangulatos kis interlude-ok, amik nagyban hozzájárulnak az album különleges és varászlatos atmoszférájának megteremtésében. A normál hosszúságú dalok pedig nagyjából a nyolcvanas évek new wave szellemiségében fogantak, akárcsak az előző lemez Kim & Jessie-je és Graveyard Girl-je csak itt kicsit talán több szintivel, amik közül is az abszolút csúcs, az év dala, a Midnight City. A következő kislemeznek választott Reunion igen hasonló, vagy a Claudia Lewis, New Map, Steve McQueen is, amikben mind-mind van valami hihetetlenül fülbemászó és megkapó szinti hang, vagy riff, amitől emlékezetesek tudnak lenni. Amik a legjobban kilógnak a lemezről az a többinél elektro-popposabb Raconte-Moi Une Histoire (melyben egy kislány beszél arról, hogy micsoda móka békává változni, és állandóan csak ugrálni, amit kora ellenére igen profin és beleélve ad elő a producer, Justin Meldal-Johnsen kislánya), és annak párja a hippis, elszállós, gitár püfölős Year One, One UFO, ami inkább csak poénnak fogható fel, annyira rossz és lelógó, de hát az álmok néha furák, nem?
A fő vokál ezúttal is Anthony Gonzalez-é, aki most jóval erőteljesebben énekel, de néhány közreműködő ismét hallható a lemezen, így például a nemrégiben albummal jelentkező Zola Jesus-t rögtön a nyitó Intro-ban érhetjük tetten, Morgan Kibby álmatag, tinilányos monológját pedig szerencsére ezúttal is hallhatjuk, úgy, mint például a Graveyard Girl-ben.
Mivel az album több mint 70 perc, ráadásul úgy van szánva, hogy egy szuszra hallgassuk végig az egészet (mivel az Intro az egyes lemezen, az Outro pedig a kettes lemezen van), így csak a változatosság tudja megmenteni attól, hogy unalomba fulladjon. Szerencsére e téren elég jól teljesít a Hurry Up, We're Dreaming (a második lemez azért már nem tud olyan izgalmas lenni, mint az első), ugyanis folyamatosan hömpölyög és változik, hol gyorsabb, hol lassabb, hol popos, hol elszállós, hol vidám, hol magasztos, szomorkás, ám ezek ellenére is egységes tud maradni. Már eddig is kiderült, hogy Anthony Gonzalez egy igazi zseni, aki nem mindennapi érzékenységgel van megáldva az atmoszféra és hangulat keltés terén, de egy igazi zenei varázsló is, aki olyan különleges világokat képes létrehozni szintetizátorai segítségével, mint csak nagyon kevesen. A Hurry Up, We're Dreaming teljesen kizökkent minket a valóságból, és egy pillanat alatt egy másik világban találjuk magunkat, ahonnan vissza se akarunk térni a realitásba - én legalábbis nem.
Még a csodaszép borítóért is Anthony felel, ami ezúttal is tökéletesen tükrözi a zenei világot, ahogy a Saturdys=Youth borítója is tette.
(Az albumot különösen nagy élmény szabad, csillagos ég alatt meghallgatni. Ami a durva pedig, hogy ezt a quart kritikája is kihangsúlyozza, és én még azelőtt tettem így, mielőtt elkészült volna az a kritika, ráadásul tényleg nagyon ritkán hallgatok meg ilyen módon lemezeket, de a Hurry Up, We're Dreaming abszolút erre késztetett.)
7/10
No comments:
Post a Comment