ALBUM / Plaid: Scintilli

A Plaid a 2003-as Spokes után végre elkészítette a soron következő stúdió albumot, a Scintilli-t, mely így is éveket csúszott, de 2011-ben végre itt van, megjelent az ikonikus együttes új lemeze.

A két lemez közti nyolc év azért nem telt tétlenül, mert például 2006-ban kiadták a Greedy Baby-t, mely a vizuál művész Bob Jaroc-kal közös munka volt, illetve felcsaptak filmzene készítőnek is, és Michael Arias két filmjéhez is írtak aláfestőt (Tekkon Kinkreet anime és Heaven's Door).
Stúdió albumra viszont egészen idáig várni kellett, ami különösen hosszú idő volt annak tekintetében, hogy már vagy három éve beharangozták, hogy hamarosan itt a Scintilli című lemez, ami végül csak nem volt sehol, mire nem rég bejelentették a megjelenési dátumot mindenki örömére, a 35 Summers című klipdallal együtt, ami ugyan nem volt túl karakteres, de legalább végre kaptunk némi ízelítőt, és előre vetítette az album hangzásvilágát. A Scintilli az eddig legkönnyedebb és legletisztultabb Plaid lemez lett, ami már-már tüntet az egyszerűségével, és szerkezetileg teljes ellentéte az eddigi súlyos, komoly textúrákkal bíró albumoknak. A kontraszt épp az előző albummal a legnagyobb, ugyanis a Spokes volt a legsötétebb, legmorózusabb Plaid album. Az általuk írt filmzenék jól hallhatóan rányomták bélyegüket a Scintilli-re, bár eddig is jellemző volt az együttesre a filmzeneiség. A dal hosszok is drámaian lecsökkentek az eddigi öt-hat-hét perces tételekkel szemben. Ezúttal csupa három-négy perces dalokat írtak, ami viszont a könnyebb fogyaszthatóság szempontjából nem is akkora baj, ezáltal a lemez hossza is optimális, az ötven percet sem éri el. Az előző Plaid lemezeknek épp csak a hosszukkal volt egy kis probléma, mert általában hatvan-hetven perc között mozogtak, és néha fárasztóvá váltak a végükre, főleg a 19 számos Double Figure. Unalomba fulladásnak ezúttal esélye sincs. És akkor nézzük a dalokat. A komor depresszív hangulatok helyett ezúttal szinte napfényes dalokat kapunk némi melankóliával keverve, egyre több a légies, csilingelős darab, és már csak kb a lemez fel a tipikus, kaotikus, ütemkavalkád-Plaid. Rögtön a nyitó egy szépséges lassú dal (Missing), ami a 35 Summers párja. Hasonlóan légies még a lemez egyik legjobb és legszebb dala, az atmoszférikus, melegséget árasztó, puha hangzású Tender Hooks és a lemez legfilmzeneszerűbb dala, a Craft Nine, ami pedig úgy hangzik, mint az AIR zenéje. Ami az ütemesebb számokat illeti, azok ketté válnak: vannak a már említett ütemkavalkád dalok, amik viszonylag dallamtalanok, és ezekre jellemző leginkább a korábbi, tipikus durvulós, harangjátékos Plaid hangzás (Upgrade, African Woods, Sömnl, Eye Robot), illetve vannak a dallamos darabok. Mondanom sem kell, a lemez csúcsai ezek közt vannak, úgy, mint a lúdbőröztető, electro pop-os Founded, és az egyszerre Orbital-t és Jean Miche-Jarre-t idéző Unbank, illetve a Thank. A záró dal pedig egy kissé hip-hop-os alapú, ütemes, de egyszerre elszállós szerzemény, az At Last, mely megidézi a korai Plaid-et.
Kifejezetten jó lemezzel állt elő a Plaid, igényes is, szórakoztató is lett a Scintilli, némi újdonságot is hoztak a fiúk hangzásban, de szerencsére alapvetően hűek maradtak saját magukhoz.


7/10