A The Whip első albumának nem sikerült sajnos a mai napig hozzám nőnie, pedig sokkal különlegesebb és érdekesebb, mint az új album. A Wired Together sajnos az első lemez minden erényét mellőzi, azaz szinte semmi acid, semmi kísérletezés, csak tömény dance-rock-pop. Ennek ellenére azért egy nagyon kellemes albumról van szó, csupa jó kis sodró, jó dallamú számmal (bár olyan mélységek, mint pl. a Save My Soul már nincs), csak sajnos a Whip is beleesett az elpoposodás csapdájába, aminek az alapok látták kárukat, mert azok szinte egytől egyik hagyományos, kommersz dance ritmusok.
A CSS tartja a színvonalat, és bizonyos tekintetben még jobb is, mint a Donkey, pl ha a kemény electro pop számokat nézzük, de sajnos több is rajta a töltelék szám, mint az elődjén. A City Grrrl pl az év egyik legdurvább száma, de az I Love You és a You Could Have It All, vagy a Ratatat közreműködésével készített Red Alert is a lemez csúcsai közé tartoznak. A punkos kis odabaszós darabok meg hiába hatnak frissítően, mégis inkább lefelé húzzák az albumot - szerencsére nincs is sok belőlük.
A Ladytron-t nagyon vártam, és végtére is ez váltotta be legjobban a hozzá fűzött reményeket, mivel ezt már vagy két hete megállás nélkül hallgatom reggelente, és olyankor különösen jól esik ez a kora őszies, atmoszféra-lemez. Első pár hallgatás után majdnem letettem, mondván túl lagymatag az egész, de aztán a hangulata miatt mégis elővettem még, aztán hozzám is nőtt. Vannak számok amiket hetek óta nem tudok kiverni a fejemből, mint pl a hátborzongató Moon Palace vagy Melting Ice, vagy a lúdbőröztető Ambulances és Ninty Degrees. Szóval ez egy jó lemez!
Mind közül az M83-t vártam legjobban, de sajnos ez igen nagy csalódás lett, és bár többszöri hallgatás után már némileg helyre állt a dolog, akkor is csak egy közepes lemez marad, köszönhetően a túl sok töltelék számnak. Viszont atmoszférája az van rendesen az albumnak, ami viszont nagyban megmenti az összhatást. Az előző albumról itt most csak a new wave-es, rock-os hatások maradtak meg, ami a normál hosszúságú dalokat illeti, a többi egy-két perces szösszenet viszont elszállósabb, szintisebb, ambientesebb. Ez a sok kis átkötő is nagyban hozzájárul, hogy szétesett lett a Hurry Up, We're Dreaming sajnos. Kár érte, mert több erősebb számmal egy igazán jó lemez is lehetett volna, és különösen elszomorító mikor egy-egy rövidke átkötő darabban több a potenciál, mint jó pár teljes értékű dalban. Ilyen pl a Klaus I Love You, ami simán a lemez egyik legjobb száma is lehetne, ha nem csak 1:50 lenne (ilyen szintis hangzás egyébként nincs is több rajta sajnos).
Sajnos az Apparat sem hozta az előző albumának magas színvonalát, és elég lagymatag lett a The Devil's Walk. A számok nagy része nagyon hasonló, a hangszerelés túl egyforma, keményebb elektronikának nyoma sincs, inkább az akusztikus hangszereken van most a hangsúly. Van egy-két szebb és erősebb szám rajta, de a nagy része túl elszállós és erőtlen.
No comments:
Post a Comment