filmz

The Kids Are All Right.
Sajnos csalódnom kellett kissé ebben, bár rossznak se mondanám, de ez is kb egyszer nézős kategória (aztán majd az idő eldönti). Az nem tetszett benne, hogy nem volt túl nagy története, és ami volt az meg nagyon átlagos volt. Más részről viszont nem volt giccses, és ami külön tetszett, hogy végre úgy szólt melegekről egy film, hogy nem az volt a központi téma, egyszerűen csak leszbi volt a két családanya, és kész, de a film nem erről szólt, hanem főleg a gyerekeik lelkivilágáról (aminek szintén semmi köze nem volt ahhoz, hogy leszbik a szüleik). Külön említést érdemel a szép színvilág és a zenék is: Fever Ray, MGMT, David Bowie, Little Dragon, CSS, Joni Mitchell...stb.

The Green Hornet.
Nem akarom elhinni, hogy a világ legjobb kliprendezője egy ekkora fost hozott össze. Bár igaz, hogy Michel Gondry elképesztő látványvilágú videóihoz képest a filmjei mindig visszafogottabbak, de ebben a filmben kb nulla volt a gondrys-látványvilág, és még az a kevés is ami volt, nagyon gyatra egy ekkora mesterhez képest. Ami viszont még ennél is gyengébb pontja a filmnek, az a nulla százalékos története. Ilyen gyatra szuperhős filmet én még nem láttam. Erőltetett volt és borzasztóan mondva csinált. És ha ez még mindig nem volna elég, a karakterek újabb gyenge pontot jelentenek. Ilyen sótlan karaktereket még nem nagyon láttam, pedig Seth Rogen óriási kedvencem, de a szerepe egy nagy nulla volt, de a társáé is. Ez a film tehát minden szempontból egy nagy nulla. Ráadásul két órán keresztül. Kár érte.

The Children.
Nagyon kellemes meglepetés volt ez az új horror film, ami egészen új szerű, és eddig nem látott dolgokat mutat, pedig ez manapság már igen nagy szó. Emellett merész is, hogy 3-4-5 éves gyerekek gyilkolnak benne egy vírusnak köszönhetően, ami egyszer csak ki tör rajtuk és szépen, alattomosan a szülők ellen fordulnak: az óvatlan anyuka nem figyel és hopp egy ceruza a szembe, csak, hogy egy poént lelőjek. Emellett a filmnek van hangulata, nyomasztó atmoszférája amihez a kellemes téli táj is hozzá tesz.



Somewhere.
Ez egy anti film, kimondom. Sajnos. Ennél lassabb, unalmasabb és érdektelenebb filmet én még életemben nem láttam. Nem értem Sophia Coppolát: egyszer megalkotja a világ egyik legzseniálisabb filmjét (Lost In Translation), majd elkészíti annak anti-párját. Ugyanis a Somewhere totál lemásolja szinte minden elemében a Lost-ot, csak üres kivitelben. A szereplőkkel egyáltalán nem lehet szimpatizálni, azonosulni, nem is derül ki róluk semmi. Ami pedig durva, hogy a sok érdektelen jelenet olyan hosszan van kitartva, hogy már ez önmagában tönkre vágja az élvezhetőséget. Pl. a főszereplő fickó rúdtáncos csajokat hív a szobájába, és kb 4 percen keresztül csak táncolnak a zenére, vagy mikor a lánya kb 5 percen át korcsolyázik egymagában, némán. Olyan mintha sok-sok video-klipből állna az egész film, zene nélkül, mert az alig van benne, de a szereplők se sokat beszélnek. A Lost-al ellentétben itt érzelmek nincsenek, és hangulata sincs semmi. Szintén egy nulla ez a film is. Egyetlen értékelhető pontja volt a "műnek", Stephen Dorff zuhanyzós jelenete.
Érdekes, hogy ennyire értékelhetetlen filmekkel nem nagyon szoktam találkozni, most meg hirtelen kettővel is, ráadásul a legszomorúbb, hogy két ekkora kedvenc rendezőmtől. Bár a The Green Hornet-től nem vártam semmit (max látványvilágot), mert nem vagyok oda a szuperhős / képregény mozikért, de a Somewhere-től sokat vártam.

Taking Woodstock.
Nem sokat vártam ettől a filmtől témája miatt, de azért egyszer kellemes volt, meg legalább ki van pipálva egy újabb Ang Lee film. Végül is a hangulata jó volt, Imelda Staunton meg haláli volt benne, nem is értem hogy hogy nem kapott még csak Oscar-jelölést sem érte.