ALBUM / neo: The Picture

A neo sose kapkodta el a zene készítést, most se volt ez másképp, a Maps For A Voyage után öt évet kellett várnunk az új neo lemezre, A The Picture-re.

A The Picture egyértelműen a legkönnyedebb neo album, az előzőekhez képest például kevésbé polírozott és felépített, koncepció ezúttal nincs, de ettől függetlenül csupa kellemes dal jön egymás után és még néhány kiemelkedő pillanat is akad. Sajnos az igazi újdonság varázsa elmarad ezúttal, mert több, mint az album fele ismert már különböző kiadványokról (Six Pixels EP, Serial Killer és Hiii Train maxik).
A Maps-en is volt már goldfrappes hatás, itt pedig már rögtön az első dalban találkozunk vele, a Change-ben. Nagyjából a Black Cherry/Supernature glam-diszkóját idézi, de annál azért visszafogottabban, nem annyira vadul és dögösen. Nyitáshoz kifejezetten jó dal, de kislemeznek is megállná a helyét. A Goldfrapp hatása ezzel még nem ért véget, ott van még a countrys, trip-hop-os Confilct, ami leginkább a Felt Mountain elborult-borongós világát idézi, vagy a záró, lassú Failure, Teach Me-ben, aminek áriás hangjai szintén Alison-t idézik, és az is kiderül belőle, hogy Hodosi Enikő az egyik legjobb magyar énekesnő - persze ez eddig se volt kérdés. Újabb példa erre a lúdbőröztető, középtempós, electro-ballada, a Miracle, ami kicsit franciásan szól, és Enikő hangja ebben is elképesztően gyönyörűen cseng. Ez a dal egyébként az album csúcsa.
Ami a dögösebb, electro zúzásokat illeti, ott van a Wherever You Go, mely szintén a lemez egyik remeke, a szögletes You Won't Beat Me, a 90es évek hangzásával operáló, cut-and-paste jellegű beharangozó kislemezdal, a Serial Killer, a zongorával nyitó húzós electróba torkolló Hiii Train, illetve annak maxijáról már ismert b-side, a Let's Kill The Week monoton, fantáziátlan electro-dance-e. Bár a Serial Killer b-side-ja is felkerült a nagylemezre, a gitáros és C64 effektes Phoenix Lane, de az megbocsájtható, mert a The Picture egyik legerősebb pillanata, viszont mégegy maxi b-side-ját megtenni album számnak már nem túl jó húzás, ráadásul a Let's Kill The Week még gyenge is, teljesen felesleges volt ezt is átemelni a nagylemezre. Ez utóbbi egyébként Kőváry szerzeménye egyedül, ahogy a jóval sikerültebb, nyugisabb, szomorkás Entertainer, mely a 70es, 80as évek szintijét idézi, robotikus ének hangokkal, és van benne valami furcsa és különös, megkapó hangulat. A We Are All Heroes szintén egy visszafogottabb, lágyabb dance-es darab, amit a folyamatos zongora, és a "we are, we are all heroes" brit gyerekkórus által énekelt sorok dobnak fel - ezek a sorok egyébként már a Six Pixels EP zárásából is ismerősek lehetnek, ahol a gyerekkórus alatt még csak dobpergés szólt.
Bár az eredmény lehetne valamivel markánsabb is, így is sok az erős pillanat, és egy igazán szórakoztató és sokszínű album született.
A kiadvány szép és igényes digipack-ben jelent meg, a füzetben benne vannak a dalszövegek, a borítót pedig természetesen ezúttal is Giulio készítette.


7/10