ALBUM / Radiohead: The King Of Limbs

Mióta a Radiohead vad kísérletezésbe kezdett az elektronikával a Kid A / Amnesiac testvér lemezekkel, sose lehet tudni mire számíthatunk egy új albumnál. Utánuk rögtön egy vissza-a-gitárokhoz lemez jött a Hail To The Thief-fel, de jócskán maradtak még elektronikus hatások, majd pedig jött az egyszerű, kísérlet mentes csúcslemez, az In Rainbows, ami megtalálta a tökéletes egyensúlyt a rock és az elektronika közt. Ezek után kérdés volt, hogy vajon tartja-e ezt az együttes, vagy esetleg ismét egy váratlan fordulattal valami rock lemez jön (pláne, hogy Thom jócskán kiadta elektronikus mániáját szólólemezén, a The Eraser-ön). Szerencsére az előbbi történt.

Hangzásvilágra lényegében egy In Rainbows 2 született, de ez korántsem jelenti azt, hogy egy önismétlésről lenne szó, mert óriási a különbség a két lemez közt. Az első szembe tűnő különbség például az, hogy a The King Of Limbs nem adja olyan könnyen magát, mint az In Rainbows, ugyanis a dallamokat nagyítóval kell keresni. Jóval minimalistább melódiák bújnak meg a rétegek közt, és többnyire ütem orientált darabok követik egymást, ahol nincsenek nagy ívű dallamok. Legalábbis ezek jellemzik az album első felét. A nyitó Bloom töredezett elektronikus alapja hozza az utóbbi években védjeggyé vált Radiohead hangzást, aminek a dallamát szinte lehetetlen felidézni, mert alig van olyan neki (kivéve a középrésznél, amikor is a sűrű erdőből kiérünk egy napfényes tisztásra), ahogy a következő, enyhén funkos Morning Mr. Magpie-nak is, a programozott alap pedig itt is hasonló, de itt már megjelennek a gitárok is. Mindkét dal egy-egy sodró ütemgyakorlat, melyek leginkább bemelegítések a lemez elején, de abszolút kellemesek és hangulatosak, és még egy kevésbé dallamos Radiohead dalnak is meg van az a tipikus radioheades atmoszférája, szóval nincs gond velük. Utánuk viszont rögtön az egyik legjobb szerzemény jön, a kissé zaklatott Little By Little, amiben még nagyobb szerepet kap a gitár, és akár a Kid A/Amnesiac-ről is származhatna. Borongós, Thom hangja pedig rekedtesen elhaló, és ennek már határozottan van dallama, méghozzá nem is akármilyen! Ezután egy amolyan átvezető instrumentális három perces tétel jön, ami pedig az Amnesiac Pulk / Pull Revolving Doors-ához hasonlít, csak változatosabb, és könnyedebb. Határozottan jó darab! És akkor elérkeztünk az album csúcsához a következő két dallal. Az első a beharangozó klipnek is választott Lotus Flower, amihez fogható lúdbőröztető szerzemény nagyon kevés van a Radiohead palettán. Csak a Videotape, Reckoner, All I Need féle dalokhoz fogható, de hangzásra leginkább a Thom szólóalbumán szereplő ugyancsak mestermű Harrowdown Hill-re hasonlít. A Codex pedig egy hideglelős gyönyörűség, ami mintha csak a Pyramid Song és a Videotape keresztezése lenne. Lassú zongora, puhán lüktető ambientes ütemek és törékeny ének jellemzi. Fájdalmasan szépséges! Az egyik legszebb dal, amit valaha az együttes írt!
Ahogy a két nyitó is hasonló hangzású, úgy a két záró is. Légiesebb, elszállósabb darabok, amik szépen úsztatják el a lemezt, és szép íves lezárást biztosítanak neki. A Giving Up The Ghost egy akusztikusabb darab, ahol Thom hangja visszhangos, foszlány szerű, a Separator-ben pedig ismét jönnek a programozott alapok, de a vokál hasonlóan lebegős. A végén beúszó csilingelős gitárok pedig végtelen nyugalmat árasztanak, teljesen elandalítják a hallgatót. Az énekmód és énekdallam mindkét dal esetében lehetne erősebb, karakteresebb, de az összhatáson nem sokat rontanak.
Az In Rainbows az addigi legegyszerűbb Radiohead lemez volt, de a The King Of Limbs még annál is letisztultabb, még egységesebb, és még minimalistább. A befogadása viszont korántsem olyan könnyű, mint az előző lemez esetében. A Lotus Flower például magasra tette a lécet, így első hallásra óriási csalódás volt a lemez, mondván hol vannak a dallamok?! Három hallgatás kellett ahhoz is, hogy egyáltalán tudjak mit kezdeni a dalokkal, de aztán az ötödik hallgatás után a helyére kerültek a dolgok. Először még a 8 dal is túl kevésnek bizonyult, de azóta már az is úgy jó ahogy van, a 37 perccel viszont elsőre sem volt semmi bajom, mert ideális lemez hossz.


7/10