Madonna nem ült a hátsóját pihentetve túl sok ideig a legutóbbi lemeze óta, mely 2003-ban jelent meg, American Life címmel, mert máris itt a folytatás, a Confessions On A Dance Floor, amely egy non stop dance album lett, Stuart Price úr mesteri beavatkozásával.
Korunk pop ikonja az utóbbi albuma „sikertelensége” után úgy gondolta, valami tuti dologgal kéne előrukkolni, hogy visszaszerezhesse a jogosan neki járó trónt, így nem bízta a véletlenre a dolgokat: visszatért a gyökerekhez (vagyis a tánchoz), és egy olyan dance albumot rittyentett, hogy ezt még hosszú ideig nem fogja elfelejteni senki. Mirwais két albumon lévő közreműködése után, az énekesnő úgy látta legjobbnak, ha új producert keres, és ezt a posztot Stuart Price tölthette be, aki a Re-Invention turné zenei rendezője is volt. Price kevésbé kísérletező és minimalista, mint Mirwais, így egy dance albumhoz tökéletes választásnak bizonyult.
A Confessions 12 nívós dance számot sorakoztat fel, úgy, hogy azok egymásba csúsznak, ezzel is fokozva a disco hangulatot; egyik húzós darab követi a másikat. Az albumot nagyjából három részre lehet osztani: egy buli felvezető, maga a tombolás, és a levezető.
Az első három dal slágeresebb, lazább szerzemények, melyek előkészítik a terepet az agyeldobásra. A Hung Up-ot már mindenki jól ismeri, tökéletes választás az album beharangozására, mert ABBA hangmintájának köszönhetően mindenki felfigyelt rá, és már ez biztosította a lemez jó eladásait. A Get Together egy középtempós, melankolikusabb Holiday jellegű dal, mely nagy sláger várományos, a Sorry pedig már köztudott, hogy a második kislemez lesz jövő év elején. A lemez egyik legerősebb számáról van szó, mely egy Jacksons-ra hasonlító hangmintát használ a háttérben és egy igazi harcos dal. Ezzel véget is ért a popos felvezető, kezdetét veszi a tombolás. Az album közepén keményebb táncdalok találhatóak. A Future Lovers az egyetlen Mirwais szerzemény, és leginkább a Ray Of Light-os Skin-re, Sky Fits Heaven-re hasonlít. Egy kis Donna Summer féle I Feel Love utalás figyelhető meg, de nem beszélhetünk konkrét hangmintáról. Az ütemek bombasztikus erejűek benne. Hasonlóan kemény dal a következő I Love New York, mely az előző, American Life korongra reflektál. Mély ütemek, keményebb gitárok jellemzik a dalt. Madonna állítása szerint New York a kedvenc városa, ezért dalba kellett öntenie. A többi buli dal már jóval poposabb, mint például a hegedűkkel színesített Let It Will Be, a vokóderes Forbidden Love, a harmadik kislemeznek szánt Jump vagy éppen a How High, melyben egy kis önironia is megfigyelhető.
Elérkeztünk a „Vallomások” utolsó harmadához, melynek a levezetés a szerepe, ami két keleties hatású, és egy elektrósabb dalból áll. Az Isaac arab kántálással nyit, mely többször is előfordul a dalban, így kellően formabontó és egyedi a lemezen, valamint törtebb ütemek, és hegedűk színesítik – az album egyik csúcspontja. Az utána következő Push az all-dance-lemez egyetlen lassú dala (azonban egyáltalán nem ballada jellegű), mely vonaglós verzékkel, és igazán felemelő refrénnel bír, ami alatt egy háremben érezhetjük magunkat. Egy igazi gyönygyszem ez a szerzemény. A záródarab, a Like It Or Not pedig felér egy ars poetica-val, amiben Madonna kijelenti, hogy nem muszáj őt szeretni, ez esetben nyugodtan tovább is lehet állni – és teljesen mértékben igaza is van.
A korongnak nincs valódi csúcs dala, mert annyira egységes színvonalúak, hangzásúak és stílusúak a szerzemények, hogy mindenki mást fog kiemelkedőnek találni. Itt most nincs 1 dal, mint mondjuk a Nothing Fails az American Life esetében, hogy nagyjából mindenkinek az a kedvence; ez a korong máshogy működik.
A dalszövegek nem lettek bugyuták vagy semmit mondóak egyáltalán, mint ahogy az általában egy tánclemeznél megszokott, így ezt is egy jó pontként lehet elkönyvelni.
Madonna ismét olyan lemezt alkotott, melyre sokáig emlékezni fog mindenki.
December 12.-én pedig megjelenik az album limitált változata, mely egy exkluzív box-ba lesz csomagolva, tartalmazni fog egy bonusz számot, valamint két kis könyvet.
9/10
No comments:
Post a Comment