A Depeche Mode a 2001-es Exciter album óta nem állt le teljesen pihenni, kiadtak szóló albumokat, remix válogatást, koncert DVD-ket is, és most 2005-ben megjelentették legújabb albumukat a Playing The Angel-t, mely az igéretek szerint a legsötétebb dM album lesz - ez utóbbit nem kell annyira véresen komolyan venni.
Az Exciter után kissé kérdésessé vált a Depeche Mode jövője, főleg miután kijöttek Martin és Dave szóló albumai. Végül kisebb egyeztetések után a tagok stúdióba vonultak az új producerrel, Ben Hillier-rel, hogy felvegyék új albumukat. A legnagyobb probléma az volt, hogy Dave szeretett volna néhány saját számot az albumra írni, amiből konflitusok adódtak, de végül Martin 3 dalt engedett neki.
A Playing The Angel kissé nosztalgikus lett, de egyben előre mutató is. A tempó, az ütemek helyenként a Violator-t idézik, az ipari hangok a még régebbi albumokat, a gitárok és az itt-ott szomorkás hangulatok pedig leginkább a Songs Of Faith And Devotion-t.
A reklám kampány szerint ez lesz minden idők legnehezebben befogadható dM albuma, de hamar bebizonyosodott, hogy ez az állítás is csak túlzás, mert inkább van itt szó sötétebb hangszerelésű pop dalokról, mint egy valódi borongós, rossz hangulatú lemezről. A szövegek ugyan valóban fájdalomról és szenvedésről szólnak, mint ahogy az album szájbarágós mottója is mutatja: "Pain And Suffering In Various Tempos", de a zene nem feltétlenül ezt sugározza. Persze ezt nem hibaként említem, csupán megjegyzem, hogy nem kell bedőlni a reklám fogásnak.
Martin-ék tempósabb lemezt igértek, amit már rögtön a nyitó dal, az A Pain That I'm Used To is bebizonyít. Az ütemek leginkább az I Feel Loved-ot idézik, de keményebb, gitáros feltéttel. Ez lesz egyébként a következő kislemez. Ezen a ütemes vonalon halad tovább a John The Revelator electro pop-ja is, mely igazi sláger várományos a kemény kopogó ütemeivel, torzított gitárjával, a Suffer Well, mely leginkább a Halo és a A Quastion Of Time keveréke, az első kislemez, a Precious és a Lilian szinti-pop-ja.
Ami Dave dalait illeti, nagyon jól sikerültek, mind nagyon sokat emelnek az albumon. A Suffer Well-t már említettem, így 2 maradt még. Az I Want It All, egy gyönyörű lassú szám megkapó, szomorú gitártémával, és a végén még Martin is beleénekel. A Nothing's Impossible pedig egy sodró ütemű, fenyegető hangvételű dal. Mindhárom szerzemény nagyon hangulatos, így mindenképpen örülhetünk, hogy Martin végül engedett Dave akaratának.
Szerencsére szokás szerint ismét kapunk 2 Martin számot is. Természetesen lírai dalokról van szó, mint ahogy arra számítani is lehet mindig tőle. Az egyik a Macro, a lét kérdéseiről, melynek kotyogó ütemű verzéit a túlcsorduló, gyönyörű refrénei váltogatják. A másik a Damaged People, pedig arról, hogy egy haldokló ember is lehet boldog, ha szeretik.
Martin dalain kívül még akad néhány lassabb szerzemény, melyek elég összetett kompozíciók. A Sinner In Me hol fenyegető hangualtú, kemény ütemeinek köszönhetően, hol melankólikusan szép. Van egy kis filmzene szerű instrumentális közjáték is, mely az Introspectre címet kapta, és ez leginkább a Damaged People intrójaként funkcionál. A album záró The Darkest Star pedig a leghosszabb, legfelkavaróbb dal a lemezen, mely egyszerre gyönyörű, és hátborzongató lezárása a Playing The Angel-nek.
Az album nagyon egységes lett, dögös technicista ütemek, és szép, komplikált dallamok jellemzik. Valóban felkavaró lemez lett, de sötétnek azért nem annyira sötét.
Ez a korong még új rajongók toborzására is tökéletesen alkalmas, mert amellett, hogy ízig-vérig depeses, kicsit a divatot is követi. Akik pedig az Exciter-re fanyalogtak, azok most örömmel tehetik be a Playing The Angel-t a lejátszóba.
Az albumból létezik egy limitált kiadvány is, mely CD/SACD + DVD deluxe szett. A DVD-n az album 5.1-ben és sztereóban hallható, továbbá megnézhetjük rajta a Precious videoját, a Clean stúdió előadását, valamint egy dokumentumfilmet (Making The Angel), és fotó galériát.
8/10
No comments:
Post a Comment